Említettem már, hogy én kifejezetten szeretek úgy lemenni Szegedre, hogy van is min izgulni? Félreértés ne essék, Szeged mocskosul messze van, úgyhogy igazából lemenni sem szeretek...

Bocs, de arra a címre, hogy Nekünk is álmunk itthon nyerni és amúgy erre az egészre hirtelen ezt tudom reagálni. Vagy kicsit nyersebben azt, hogy nekünk nem az álmunk mindez, hanem évtizedes valóságunk, ugye.

_benito és Töcök ugyan remekül összefoglalta egy-egy illetve több szempontból is a Kupadöntőn történteket, de azért kimaradt még néhány okosság. Na nem valami világot megváltó szakmai feeling, nyugi, inkább csak szurkolói dolgok. Többnyire jó dolgok, de azért van itt más is.

Előre elnézés kérek, de jobbára csak egy, ám mindannyiunk számára annál fontosabb dologgal foglalkozunk a Magyar Kupa-döntővel kapcsolatban. Nem, nem bírózni fogunk.

Bár továbbra is azon tűnődöm, hogy vajon milyen szokott lenni még azon kívül? Meg azon, hogy nekem aztán mindegy, ha mindenki az égen Superman jelmezt is ölt vasárnap, csak a lelátók maradjanak pirosak...

Össze vagyunk nőve, illetve szegény Ortegán lóg úgy az észak-német páncéloshadosztály, mint egy Töppedt Iker-szarkóma. Először a Final4-tól ütötték el két bitangul elfújt végjáték után, aztán tavaly meg egyenesen a BL-döntőtől...

Tudtam persze valahol mélyen, hogy ezt mi innen, így együtt már nem cseszhetjük el, de azért vasárnap remegő kézzel, reszkető lélekkel és izzadó tenyérrel ébredtem...

Egészen mondjuk nem vagyok nyugodt, hazudnék, ha ezt írnám, ez tény...

Azt hozta a PSG amit vártunk. Így indult legalábbis, és nagyon kevésen múlt, hogy nem ez lett a vége. Volt bennünk egy kis félsz az elején, de hamar kiderült, megint nem ez lesz az a meccs, ahol a PSG összeáll.