Nem mondom, hogy a pozitív tettrekészség vágott reggel ki az ágyból, sőt, igazából úgy kellett ma összekaparjam magam, ami kicsit meg is ijesztett, hogy őszinte legyek. De tudom, hogy a délután folyamán szépen, lassan és tudatosan, minden rozéval egyre jobban hergelem majd bele magam abba a hitbe, hogy meg tudjuk ezt csinálni. Így, közösen. Mi.
A három nem öt, és a Szeged nem Kiel, szóval valójában semmi nincs veszve, ezt muszáj tisztázni mindenekelőtt. Mint ahogy azt is érdemes, hogy igazából nem kell világot megváltanunk ahhoz, hogy visszafordítsuk ezt a meccset, mert azzal a gyatra, előre semmiképpen sem mutató játékkal, amit Szegeden toltunk, is egész sokáig tartottuk nekünk megfelelő mederben a meccset. Okulva abból, amúgy kiegészülne a kéréseim sora, tudjátok, amit még az első meccs előtt fogalmaztam össze, mégpedig azzal, hogy nem szeretnék olyan játékost látni a pályán, aki akár vesztett helyzetben, kevés időnél is állóháborúba kezdene az ellenfél fala előtt. Nem, baszki, ilyenkor kellenek azok a Manaskovok, akik ha egész meccsen nem kapnak labdát a szélen, akkor felkanyarodnak, és átlőnek középről is, ha kell, mert az elszántság, az akarat, a küzdelem célra kell vezessen, és néha ezekkel simán kompenzálni lehet egy-egy gól erejéig. Bármit. Mindent.
Nagyon vigyáznunk kell, hogy semelyik épkézláb, védekezni valamelyest is tudó nagytestű játékosunk ne kapjon idő előtt kizárást, mert ez a védelem még teljes pompájában is több, mint sebezhető, de ha ki kell szállnia Blaginak vagy ismét Moraesnek, ne adj isten Liginek, akkor veszett fejsze lesz, azt borítékolom. Muszáj lenne felzárni egyrészt kicsit kettesbe a szélsőknek - bár ezzel talán nem volt annyi gondunk -, de a ketteseknek középre mindenképpen, hogy érdemben is segítsék a falban a Bánhidi elleni harcot, plusz hogy a középen falra ugró Bombac előnyszerzéseit időben elfojthassuk. Hisz nyilván ugyanazt fogja csinálni, amit eddig is, márpedig ezt csak időben összezárással védekezhetjük le, ha ezt meg tudnánk valósítani az első félidőben, szerintem akkor kezdhetünk el tényleg reménykedni abban, hogy megcsináljuk.
Ez egyébként nem bonyolult ám annyira, mint amennyire tűnik most nekünk, de tényleg.
A támadásainkkal kapcsolatban sajnos nincsenek vérmes reményeim, nem hiszem, hogy az utolsó meccsre szűnik meg a Nenadic-központúságunk, de leszarom, én ezen átnézek ma, ha kell, csak akkor működjön is rendesen. Legalább a páros kapcsolataink legyenek rendben ma, mert igazából akármilyen furcsa, de már ennyi is elég lehet. Vagy annyi, hogy négy labda lemegy szélre. Ez nem olyan bonyolult, és nem is lehetetlen. Ezt ne felejtsük el, és akkor rendben lesz minden. De persze ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy ha most ezt vissza is tudjuk fordítani, akkor ez így működőképes lesz hosszabb távon is, mert az világos, hogy nem. Muszáj magunkat újragondolni, de azért remélem nem pozícionálni, a közeljövőben. És ezen akkor is át kell esnünk, ha ma megnyerjük ezt.
Megnyerni pedig - akármilyen önzőnek is hangzik ez most - de miattunk kell! Miattam. Nekünk. Nekem. Egyszerűen tartozunk magunknak ennyivel. És a csapat is tartozik nekünk még idén egy igazán jó meccsel, több alkalom erre pedig már nem lesz. Hogy én a lelátón leszek, és utolsó vérig üvöltök majd, az nem kérdés, hiszen soha sem az, de szeretném, ha az összes pályán lévő Veszprém-mezben szaladgáló figura vért köpne ma, és tényleg minden tudását, annak a legjavát is bedobná a közösbe. Ha így lesz, nyerünk öt góllal, ha nem, akkor bajnok lesz a Szeged. Negyedszer.
De először itt. Nyilván rengeteg szegedi jön ma, nyilván érzik a vérszagot, nyilván remélik, hogy törleszthetnek az elmúlt évtizedek után megint. Negyedszer. Ne engedjük el ezt!
Hajrá Veszprém!