Elég sok meccset tekintettem meg élőben az elmúlt lassan negyven évben, de annyira reménytelenül szomorút, mint a kielceit, talán még sohasem, nem is írtam róla külön anno, mondjuk azidőtájban szorított is minden, részemről az volt a szezon mélypontja. Ugyanakkor magasság is jutott bőven, igazságtalan lenne nem észrevenni, ezek pedig jellemzően a Szeged elleniken estek meg ebben az évben, olyan katarzis is ritka, amilyen a BL-odavágó +13 utániján volt velünk, ergo szépen leírtam egy mondatban, mennyire ambivalens szezonunk volt idén nekünk, veszprémieknek. Egy valami hiányzott nagyon: egy stabil középteljesítmény, vagyis egy átlag, de az minden szempontból. Összefoglalom kicsit az évet, ha már nem nagyon jutott kapacitás a végére, hogy tudjunk foglalkozni szombat/vasárnap azzal is, hogy valaki meg fogja nyerni ezt is. Ugye. Jelöltem van, persze, de ez másik poszt lesz, most veszprémi szemmel zárunk, jövő hétre pedig Dimwitch ígért szögediest, sajnos ő is megcsúszott a hajrára, de úgy rendesen.
Az ősz részemről pontosan ugyanolyan mérsékelt elvárásokkal indult, mint az előző, elsősorban azért, mert a három évet - amit megszavaztam az edződuónak - komolyan gondolom betartani, valamint azért is, mert előző évhez képest én nem nagyon láttam olyan hatalmas előrelépést a kereten. Reménykedtem ugyan benne, hogy egyértelműen mélyebben és sokkal okosabban, taktikusabban fogjuk használni a padunkat, de ha őszinték akarunk lenni, akkor kimondjuk, hogy ez sajnos nem történt meg. Az elmúlt évekhez képest jóval gyengébbnek tűnő csoportban kezdtük meg a szereplésünket, de rögtön az előzetesen legnagyobb riválisnak vélt PSG ellen, nem is akárhogyan. Ilyen mondatokat írtam le a meccs utáni posztomba, hogy:
"...fegyelmezetten tepertünk vissza minden kétes szituból, és ez gyakorlatilag egész meccsen kiemelhető skillünk volt. Mondjuk nekik is, szóval a mindkét oldalon bemutatott visszazárásokból oktatóanyagot lehetne összevágni..."
Úristen, ez aztán hogy elmúlt a fontos szakaszokra, mi? Ha visszazárás van, szinte minden van. Motiváció, koncentráció, akarat, alázat, minden ilyesmi, és a bajnoki döntő utolsó két meccse ezt pompásan meg is mutatta. Igazán kár azért a kielcei vészért és az első, szögedi meccsért, mert azokon sajnos nyomokban sem volt fellelhető semelyik sem. Na de vissza még az elejére:
"...meglepően sok cserét is produkált a padunk, és nem a sorcserére gondolok konkrétan, hanem a szélsőkre, beállóra, kapusra. Valami ilyesmire gondol a költő, amikor azt halljuk, hogy addig forgatta a csapatát, amíg meg nem találta a nyerő felállást..."
Na bumm. Szóval egy elég jó PSG ellenivel (36:34) kezdtük a szezont, aztán pedig lendületből utaztunk Portóba, hogy a már hagyományosnak tekinthető győzelmünkért kardoskodjunk, és ez így is történt. Egészen konkrétan leírtam az LA-ben, hogy:
"...szeretnék nyerni minimum hat góllal, de legyen inkább a hagyományos hét, na."
Egyébként rettentő tanulságos dolog visszaolvasni a szezont, nagyon sok mindennek megvan az íve leírva is.
Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy a portugálok itt mélyen maguk alatt voltak, amit én azóta sem igazán értek, hogy őszinte legyek, de ez nem a mi problémánk, van nekünk saját, ugye. Csak fura volt. Itt már megemlítettem a szezonunk egyik számomra nagyon látványosan visszatérő, hatalmas hibáját, mégpedig, hogy nem futunk eleget. Pedig nekünk a kifejezetten nagylövő nélküli támadásainkhoz nagyon sokat kellett volna, de ezt a taktikai tételt - vagy hogy is nevezzem - szemmel láthatóan elkapáltuk menet közben, hogy aztán végül ismét előkerüljön a két legutolsó - igazából legfontosabb - meccsünkre, amiket meg is nyertünk ezzel. Leginkább ezzel. Ha nem futunk, nem nyerünk, egész szezonban ezt láttam.
"Abszolút tapogatóztunk, nem is értem, futni kellene, menni, és lőni. 6:7, 17. perc."
Viszont itt már leírtam, hogy Momo elég korán elkezdett cserélgetni, gyakorlatilag a komplett kezdő lecserélődött az első 15-20 perc alatt, és szeptemberben még jött Peppa, aki közé tette a hármat, amikor el kellett lépni végre egy kicsit Portugáliában. Innen nézve eléggé jól nyomon követhető lesz, ha végigolvasom mindet a Kielce ellenikig, hogy az év melyik szakaszában állt be a pad a tutizásra. Portóban még biztosan nem, és a második fordulóban halál nyugodtan nyertünk nagy különbséggel. Milyen idillinek tűnt minden.
Ebben az ideális állapotban vártuk a Dinamo Bukarest (33:30) elleni hazai meccset, ahol kicsit ugyan már belelógott a kezünk a szaros bilibe, de még behúztuk valahogyan. Tévéből néztem, kivételesen, és arra mindenképpen jó volt ez, hogy rácsodálkozzak egy olyan hiányosságunkra, amit Xavi Pascual az ő szemszögéből csodásan kihasznált, de szerencsére csupán egy félidő erejéig tudta csak. Itt még.
"Nagyon gyors labdafelhozatalokat toltak ellenünk a góljaink után, nekem fel sem tűnt, hogy ennyire lassan tesszük fel a falunkat ilyenkor, amikor nem visszazárunk, hanem csak simán középkezdés után vagyunk, ijesztő, hogy erre volt mit kihegyezniük, de hát tévéből pompásan látszódott, hogy bizony volt. Öregurasan vakaróztunk, úgy fordulgattunk vissza, miközben ők úgy kezdték a közepet, mintha egy lerohanás második hullámában volnának, és vagy szélről, vagy akár Kasparek átlövéséből góllal fejezték be ezeket. Durva. Hát, ezt tudja Xavi Pascual, persze a hét BL-győztesével kézen fogva."
A második félidőt viszont szépen megnyertük, Corrales elkezdett fejjel védeni, cseréltünk szélsőket, Elisson bevágta a heteseinket, Yahíának pedig egyébként is eléggé ment ősszel minden, csórikámnak elég rosszkor jött ez a térdmizéria a karrierjébe, de tényleg elképesztően fegyelmezett csapatjáték kellett ahhoz, hogy a félidei -2ből +3 legyen, ezen a meccsen. Ezzel az új skillel felvértezve, de számszerint megfogyatkozva indultunk Dániába, egészen pontosan Odensébe, ami sportturistának tökéletesen megfelelt, igaz, hogy a végén egy koppenhágai hotelben balkáni módszereket megszégyenítő módon nyúlták le a Mickey egeres, utazós pénztárcámat a gyökerek, de nem hagytam, hogy ez kicsit is befolyásolja Skandinávia iránt érzett újkeletű szerelmemet. De megjegyeztem.
A csikó GOG elleni meccs volt az eddigi legkeményebb próba (30:31), már eleve betegek voltak többen, az egyiptomi balkettőnk ki sem utazott ennek köszönhetően, ott pedig egy szinte végig 1-2 gólon belül mozgó, izgalmas, fordulatos, egész fasza meccset nyertünk meg utolsó másodperces Peppa-góllal, miközben egyébként talán ez volt az első olyan találkozó, amikor Mahé sokkal jobb képet festett rólunk középen, mint a szerb, és Momo a végjátékra leültette. Azt is adtam címnek, hogy orosz rulett, és ez nem volt véletlen, de mindenesetre itt olyanokat húztunk meg utolsó percre, hogy Liget betegen jött védekezni 57 percnyi padozás után, még volt Peppa, aki 7a6elleniben beverte, szóval itt még behúztuk ez(eke)t a neheze(ke)t. Az első etap négy fordulójában tehát hoztuk, amit lehetett, és bár voltak figyelmeztető jelek, összességében egyáltalán nem nézett ki rosszul számunkra a BL.
Ezen a héten jött az alapszakaszos Veszprém vs Szeged, amit egy rommá nyert első félidő után végül -5-re botoxolták fel a kékek, így Pastor akkor még megmenekült, mi pedig jut is, marad is érzéssel fordultunk a továbbiakra, de itt már azt adtam címnek, hogy Kihagyott ziccer. Nem véletlen.
A válogatott szünet utáni etapot a Magdeburg elleni döntetlennel nyitottuk, és bár már akkor is mondtam, hogy én fosok, mert ezek a németek idén kurva erősek, gyakorlatilag nulla ember hitte el nekem, aztán hogy ott vannak Kölnben, kulcsemberek hiányzása ellenére is, és ott meg már nem is esélytelenek. Pedig előbb lehet véletlenül olimpiát vagy BL-t nyerni, mint Bundesligát, és hát ők tavaly éppen ezt tették meg, aztán még megverték a Barcát is, ugye. Igazam lett, és sajnos a montenegrói jv-kel kapcsolatban is, ez maradt meg legélesebben az emlékezetemben. Az már csak visszaolvasva rémlik fel, hogy az idei legjobb hazai BL-szurkolás is ezen a meccsen történt meg.
Majd elindultunk Plockba, az idei szezon fergeteges hangulatú túrájára, mert Plockban lenni mindig jó, nem úgy, mint Kielcében, ugye, most pedig mindkettő kijárt nekünk. Meglepően könnyed, igazából taktikus győzelem jött (26:30), ami annak fényében főleg örömteli volt, hogy mi ott eléggé szenvedni szoktunk. Boldog is voltam vele, az biztos, de ahogy visszaolvasom, kb. erre az időszakra datálhatom azt, amikor szerintem már keveset nyúlt bele a pad. Persze nyertünk, ez egy nem elvitatható tény, de mivel ilyet írtam le a helyszínen, nekem biztosan elérte az ingerküszöbömet a nem belenyúlás.
"Én tudom, hogy nagy erény a türelem, de sajnos nekem nincs sok. Ami volt, elvitték a gyerekek. Szóval én értem, hogy mindenki halvérű, de -3 lett egyszercsak, valamit csinálni kéne, nem? És ok, hogy Lauge elképesztően higgadtan odament, és lőtt gyorsan két gólt, de baszki, nem kéne belenyúlni valahogy? Vagy nem kell? Nem tudom, tényleg, sosem voltam edző, csak azt írom, amit látok."
Szutyok egy szar idő volt, szakadt az eső és repkedtek a mínuszok, de annyira, hogy Koko be is hisztizett, amíg oda nem ért a taxi értünk meccs után az Arénához, pedig Lukasz rendezte az autót, szóval még protekciónk is volt. Na de ezzel együtt ez egy kiváló eredménnyel zárult túra volt, az idei legjobb külföldi, mert a szegedi BL-meccsel azért nem vetekedhetett semmi sem, és bizonyos szempontból az is mindig olyan, mintha külföld lenne. Jött a Zágráb elleni oda-vissza, és hát na, a vissza meccsen elpattant egy húr, a magam részéről ekkorra teszem a látható problémáink megjelenését, legalábbis az ott lecsapódott szépen, sőt, a lelátóra fel is, többek között. A hazai meccset még megnyertük ugyan (32:28), de Zágrábban úgy kaptunk ki (29:26), hogy azt nézni is szörnyű volt. Sőt, már önmagában az a meccs egy balfasz burleszkhez hasonlított. Nem ezek voltak a legjobb heteink a szezonban, annyi szent. Aztán a Plock elleni visszavágóra némiképp kitisztultak a fejek, és a zágrábi teljesítményt ellensúlyozandó, tízgólos győzelem született (32:22), amihez azért az is kellett, hogy az azon a héten otthoni rangadójukra készülő Plock ne erre legyen kihegyezve.
Innentől pedig rendesen úgy érezte az egyszeri veszprémi, hogy egy kbsztt hullámvasúton ülünk, azt pedig eddig még nem nagyon sikerült kiokulálnom, hogy mitől függ, hogy mennybe megyünk vagy pofára esünk éppen. Az utolsó, téli BL-fordulóban, Bukarestben (31:31) például egy meccs alatt tudtunk két teljesen ellentétes félidőt produkálni, és annak úgy lett döntetlen a vége, hogy az első félidőt stabilan végigvezettük, majd a másodikban nem volt semmire sem válaszunk. Sem emberünk. Ez a meccs nagyon kellett volna az áhított csoportmásodik helyhez, és először itt nem lett meg.
Ez aztán párszor még megismétlődött.
A tavaszt rendes mélyrepülésben kezdtük, egy hazai(!!!) szűk vereség a fiatalka dán GOG ellen (36:37), és egy idegenbeli rettenet a Magdeburgnál, tényleg teljesen reménytelen meccsen, hát nem volt túl ideális kezdés a tavaszra nézve. Ezeken a csoport második helyezését befolyásoló meccseken egyáltalán nem állt össze a játék, nem volt sem csapatunk, sem kiugró egyéni teljesítmény, sem védelem, és a pad is itt ült bele teljesen a tutizásba. A Magdeburg ellenin pl. leírtam ezt:
"Jött a szokásos sorcsere, néha azért mindenkit meglephetnénk azzal, hogy ezt nem a svájci vonatok pontosságával tesszük, nem? Hátha máshogy hullámozna a meccs és nem mi futnánk az eredmény után gyakorlatilag mindenki ellen, állandó jelleggel."
Három esélyünk volt a második helyre, de semelyikkel sem tudtunk élni, így nem is lett meg, utólag visszanézve pedig az a helyezés a Plockot jelentette volna Kölnért, ugye. Nem kell ezt tovább fejtegetni, remélem. A csúnya magdeburgi után következett egy hazai Porto elleni, amire azélrt már csúsztunk rá a közelmúltban, ha jól emlékszem (nyilván), de behúztuk, egyáltalán nem parádés játékkal. Eldeera meccse volt, amúgy, asszem az első Petar nélküli, mert az egész szezon közben nyilvános kielcei dráma mentén elhoztuk Remilit, majd nagyjából ennek a nyomvonalán sajnos felfüggesztettük Peppát, ami sokunk nagy szívfájdalma volt, természetesen. Hogy pontosan mi történt, arról én pl. továbbra is azt gondolom, hogy belügy, ezek a sztorik nem feltétlen tartoznak a nagyvilágra, de az biztosan látszódott, hogy az úgy nem maradhatott, ahogy akkor volt. Hogy ki járt jobban, az persze nyitott kérdés, Nenadic még járhat nagyon jól, viszont mi is nyertünk bajnokságot, ez mostanra tény.
Párizsba már anyukáinkkal - ergo nagymamákkal - felvértezve, tényleg turistáskodni érkeztünk, annak pedig kiváló is volt, csak az a kurva második félidő ne lett volna, ugye. Egyébként az az utolsó csoportmeccs ismét csodásan megmutatta egy meccsen belül, hogy mennyire ellentétes arcai voltak idén a csapatunknak, az első félidőt elképesztően magas színvonalon hoztuk, vezettünk is - írd és mondd - 9, azaz KILENC góllal is, a végén persze meg is állapítottuk, hogy Veszprémben el kell törölni ezt a számot, a jövőre való tekintettel. De tényleg. 7-8 perc alatt fordították vissza a második félidőt, pedig a szünetben még tekintélyesnek tűnő, ötgólos előnnyel vonultunk. Itt sem volt már kapusunk, ez biztos.
Csak nem akarta elkapni a fonalat Károly, sajnos viszont Green egyre jobban, jöttek felfelé, a kilencről 1-re apadt az előny, Momo időt kért. 37. perc, 25:26
Jött tehát a Szeged az egyenes kiesésesben, és hát némiképpen óvatosak voltunk, hiszen ilyen még sosem volt, hogy magyar kereteken kívül találkozzon egymással a két csapat, de fogalmazzunk úgy, hogy az első meccs veszprémi szempontból nem sülhetett volna nagyobbat vagy jobban el. Egyértelműen a szezon túrája és meccse volt, és persze azt is láttuk, hogy a Szeged viszont még maga alatt is bírt játszani, pedig az már-már művészet volt ebben a szakaszban. A 13 gólos győzelem egészen váratlan volt az előjelek fényében, ugyan reménykedtem a győzelemben, de ilyesmiben azért épeszű ember nem bízik, akárhogy is alakult a további minden, ez egy parádés tett volt, na. Nálam egyértelműen a szezon csúcspontja volt ez az odavágó, viszont a szokásos nyifogás, ami a szurkolók zrikálását érinti, ismét előjött a két magyar találkozásánal, nem is értem, miért kell ezt minden évben eljátszani, valaki elmagyarázhatná már, hogy aki nem szereti az ilyet, az miért nem átgörget, miért kell minden egyes alkalommal szóvá tennie nekünk, akik szeretik? Komolyan golndolja bárki is, hogy mi mondjuk a Csapcsival azért nem fogunk legközelebb #kikaptokmintaszar-ozni, mert Gipsz Jakab úgy döntött, hogy ez hülyeség, és sérti az önérzetét? Segítek, nem lesz így, ez sem. Tökfelesleges. Ellenben megígérem, hogy én pl. ezek után is jól átmegyek, mint minden szegedi meccsen, az éppen jelen lévő pajtikámhoz az aktuális B-közepükbe, vagy ahol éppen lehet csacsogni kicsit az élet nagy dolgairól, ugye. Most éppen Töcökkel toltuk le az évi rendes sörivásunkat, hehe. Ja, de ez már a bajnoki döntő, nagyon előreszaladtam.
És az utolsó nemzetközi megmérettetés mi más lett volna, mint a Kielce, akik ellen az első meccset még úgy, ahogy le is hoztuk, itthoni döntetlenre, de szerintem elképesztően magas színvonalú, kemény, védekezős, ütközős, nekem való meccsen, el is csöppentem tőle. Ha azzal a védekezéssel és motivációval mentünk volna Kielcébe is, mint amennyire felhúztuk magunkat az itthoni meccsre, akkor nincs bennem ennyi hiányérzet, mint így, annyi szent. Akkor sem, ha végeredményében ugyanúgy kiestünk volna egy -2 után is, ugye, csak teljesen más szájízzel. Ahogy a szezon csúcspontja a Szeged elleni odavágó, úgy nálam a mélypont egyértelműen a Kielce elleni kinti meccs, de nagy versenyben a bajnoki döntő első meccsével. Semelyiken nem volt semmi közünk az egészhez, mindkettő végeredmény inkább volt hízelgő ránk nézve, egészen komolyan fel is basztam magam. A BL-szezonunk tehát itt zárult, és elmondhatjuk, hogy elképesztően kaotikusra sikerült idén, a tavalyihoz képest egyértelműen visszaléptünk, mondjuk nem mérföldeket, de a tények makacs dolgok, tavaly voltunk Kölnben, idén pedig itthon vagyunk.
A bajnoki döntőt viszont - miután az első meccs után én gyakorlatilag feladtam, annyira gyomorszájon vágott a Kielcében látottakhoz nagy mértékben hasonló játék és hozzáállás, hogy bele is betegedtem - a bajnokság megnyeréséhez szükséges 2 tudatos, taktikus, keretet kihasználó játékkal megnyertük, sőt, gyakorlatilag megnyerték a cserék, ugye, hiszen az addig nem nagyon látott szélsők elképesztő formát mutattak és kisIlic is élete meccsét játszotta, miközben Remili pompás előkészítéseihez fel tudott nőni, valamint Lauge és Eldeera is rég nem látott játékot produkáltak, nem beszélve Csupor Károlyról, így hosszú idő után ismét helyére kerültek a magyar serlegek. Ebből a szempontból ez a szezon mindenképpen siker, és mivel ez volt a hivatalosan kitűzött cél, így maradjunk is ennyiben. Furcsa kimondani, de meglehetősen kevés játékosunk rendelkezett egyáltalán magyar bajnoki címmel egyáltalán, így legalább Lauge kapitány, Strlek, Sipi és kisIlic is azzal köszönhetett el.
Veszprémi szempontból találkozunk augusztusban, ugyanakkor holnap tervezek jönni a Köln előtti szokásos dolgokkat, esélyekkel, gondolatokkal, KP-val és ilyesmikkel.