Az ember lánya minden szezon végén meghal kicsit.
(fotó: Vörös Dávid)
Egyszerűen kiég, bármi is az eredmény. Illetve, elképzelhető, hogy robotkarosan nem ezt érezném, de mivel azt az érzést továbbra is hajtjuk még, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy minden szezon vége ugyanolyan lélekmarcangoló. Mint egy dementortámadás-light, vagy hogy is magyarázzam. Szörnyű belegondolni, hogy ha én így érzem magam, hogyan érezheti magát bármelyik játékos, edző vagy vezető. Persze az egyik oldalról nekem a rosszabb, hiszen a felsoroltak közül nem sokan (Bukszi, Mici biztosan) áhítják jobban és régebb óta azt a szart, mint én, már csak koromnál és sportágból való kitérő nélküli tősgyökerességemnél fogva, bármennyit is jelentsen ez. De én abban a 2x60 percben fegyvertelen vagyok, csak a torkom van és a kezem, de utóbbival gólokat nem lőhetek. Nem is tudnék, persze. Innen nézve borzasztóan érezheti magát mindenki, aki tehetett volna valamit, igen. És most nem is csak önmagában a várva várt győzelemről beszélek, hanem arról a pluszról. Arról, ami miatt csodálatos lett volna most megnyerni. Azt a pluszt pedig gyűjtőnéven úgy hívjuk: legendák. Tudom, tudom, a Gulyi+Geri páros is az volt, vitathatatlan, nekem még jobban is talán, de amit a mostani két visszavonulónk letett az asztalra, azért nem csak mi, veszprémiek tiszteljük és csodáljuk őket, hanem ebben a sportágban valaha tevékenykedő vagy létező milliók világszerte.
NagyLaci, a magyar kézilabdázás Puskása
És most legyetek kedvesek politikailag és sehogyan máshogyan nem áthallani mindezt. Nagy Lacival azonosítja a magyar kézilabda férfi szakágát mindenki, aki az utóbbi húszonvalamennyi évben nem egy barlangban élt. Tőle, vele többek voltunk, maradjunk annyiban. Valószínűleg sokkal előbb láttam játszani, mint ahogy emlékszem rá, hiszen eléggé egy generáció vagyunk, de az biztos, hogy abból az 1999-es ifi Eb-s csapatból már bőven megvan. Van, aki csak úgy egyszerűen vezetőnek születik, akinek nem kell erre külön ráéreznie, megszoknia, megtanulnia, hanem csak úgy árad belőle. Bárhol és bármikor pályára lépett, ő ilyen volt. Nem véletlenül választották csapatkapitánynak egy idegen országban, egy - nyilván tőle akkor már nem - alapvetően idegen közegben. Persze, ehhez fel kellett nőnie, de nagyon kevesen vállalják manapság ezt be. Túl kevesen. Persze, most máshogy áll a finanszírozás, mint akkor, most már gyakorlatilag az itthoni kispaddal is pöpecül lehet keresni, de meggyőződésem, hogy pont emiatt a magyar fiatal kézilabdások burokban élnek. Abból lesz a valódi sikersztori, amikor valaki ki mer lépni a komfortzónájából.
(fotó: Vörös Dávid)
Ha csak a pályafutásának eredményeit nézzük, magyar szemmel elképesztően kiemelkedő. Árpit persze mellé lehet csűrni, de hallom a tömeg krehácsolását. Mondjuk az elsőre durva, hogy többszörös magyar bajnok (6), mint spanyol (4), de aztán amikor belegondolok, valóban reális. Hiszen az Asobal ugye akkor kezdett el bedőlni, abban az időben emigrált minden értelmes spanyol edző és játékos külföldre, és milyen jól tették. Azóta különösebb megingás nélkül spanyol os játék-uralom van a világelitben. Nyert két BL-t a Barcelonával, egyiket már kapitányként, ha jól emlékszem, és játszott számtalan döntőt. Hetet. Abból hármat velünk.
Valahova éppen nyilatkozta a napokban, hogy élete egyik legjobb döntése volt hazajönni, nyilván veszprémiként ezt egy pillanatig sem vitatom. De hogy a másik életelegjobbdöntése az meg a kimenni volt, az legyen meg mindenkinek. A tehetség utat tör magának - szokták mondani, és ez közhelyes ugyan, de igaz. Biztosan nagy játékos vált volna belőle akkor is, ha 2000-ben nem megy ki, de hogy ugyanennyire komplex, profi szemléletű, mérhetetlenül sportszerű emberré érett volna, abban egyáltalán nem vagyok biztos. Arról pedig nem is beszélve, hogy vajon lett volna benne ennyi merészség meglépni azt a tudom, hogy külső szemlélő számára még ma is elítélendő három évet. Annak a sztorinak a megítélése a mai napig borzasztóan megosztó, magam amondó vagyok, hogy a magyar kézilabda válogatott manapság nem lenne megtolva ilyen háttérrel, ha az nem történt volna meg. Mert akkor elég mélyen volt, hogy finom legyek, és most nem az eredményekről beszélek, természetesen. Ha valaki veszi a fáradtságot, és visszaolvas vagy akár csak visszaemlékszik azokra az időkre, egy dolog fel fog neki tűnni: hogy az összes csapattársa folyamatosan megvédte. Vajon ez véletlen lenne? Nem hiszem. Játékosként mérhetetlenül okos, taktikus, és emellett igazi igásló alkat. Még most is ötven percezett, ha kellett úgy, hogy közben összefogta a védelmet, hogy a legfontosabb pillanatokban vállalta a legtöbbet, ilyen szinten ez elképesztő, szerintem. Emlékszem, mennyire utáltam abban az egyenes kiesésesben, amit már az Arénában toltunk az akkor még az ő vezetésével felálló Barcelona ellen, kint kikaptunk héttel, én meg azt álmodtam a visszavágó előtti éjjelen, hogy 13 góllal nyerünk. Az első félidőben 15:8-ra vezettünk, megvan a meccs mindenkinek? És az is, hogy a második félidő milyen szintű NagyLaci show-val kezdődött? Vágott zsinórban 3-4-et, és el is dőlt szépen. Hát igen. Ezt tudta, sőt, tudja még mindig.
Jó volt közelről nézni őt ebben a hét évben, hiszen veszprémi pályafutása újabb sikerfejezet. A robotkar ugyan végül nem esett be, de példátlan magasságokig jutottunk el vele, az eredményeinél nagyjából látszik. Stabil nyolcas európai csapatból a legnagyobbak közé repültünk vissza hirtelen, és ez mesés időszakot jelentett nekem is és minden veszpréminek. Nagy Lacit lehet nem szeretni, de tisztelni muszáj. Kötelező. Mindenkinek. Ha volt is ellentét a tábor és közte, legjobb tudomásom szerint ez mindig meg lett beszélve, ő az, aki nem mosolyog kötelezően, aki elmondja, ha valami nem tetszett, cserébe elfogadja, ha meg neked nem. Ezt külön kedvelem benne. Mondjuk ki a dolgokat, magam is ezt szeretem, úgyhogy ezekkel a sorokkal szeretném megköszönni neki azt, amit értünk, a magyar és különösen a veszprémi kézilabdaszurkolókért tett. Hogy mit? Ha csak három szót mondhatnék, azt mondanám, hogy hazajárunk Kölnbe. Ezt elsősorban neki köszönhetjük meg. Az pedig, ahogyan pontot tett rá ennyire a csúcson, mert ennél azért tényleg nincs nagyon feljebb, azért jár neki a külön tisztelet. Nem várta meg, míg lekiabálják a pályáról, hanem lépett egyet. Előre. Ismét a komfortzónán túlra.
Remélem, jó helyre, mert ha így lesz, akkor bízom benne, hogy Nagy László új életében is találkozunk még, többek között Kölnben! Köszönjük szépen!
Momir Ilic, a végtelenül szimpatikus névrokon
Egyébként különösebb kötődésem nem volt felé, amikor kitaláltam magamnak ezt a nevet, de ettől függetlenül igazán büszkén viselem. Nagy Laci mellett Momo az, aki a mi generációnk csúcsátlövője, akinek a visszavonulásával ez a sportág mindenképpen kicsit kevesebb lesz. Ő még annak az iskolának a tanulója, ahol az átlövőnek "csak" lőnie kellett, ennek ellenére minden egyes pályán töltött másodpercében érezni lehetett rajta a mérhetetlen intelligenciát. A játék élvezetét és szeretetét. Megdöbbentő, hogy igazi bombázó létére mennyire lát a pályán, hogy milyen gyorsan képes reagálni bizonyos helyzetekben. Az megvan, hogy DD tavasz elején láthatóan vele hozatta fel a labdát, amikor nem volt védekezésben irányító a pályán?
Nagyon tisztelem, amiért hét évnyi bundesligázás után eljött és megtanult egy tőle akkor még talán távolabb álló rendszert, a spanyolt. Nem lehetett könnyű, de nyilván ez senkinek sem az. Aztán pedig olyan szinten lubickolt benne, hogy Chema előkészítéseiből konkrétan gólkirály lett a BL-ben. Kétszer. Büszkén írom le, hogy ő is többször magyar bajnok, mint német, hat szezont húzott itt le, ami a legtöbb nála, klubszinten. A Kiel játékosaként nyert két BL-t, igazából őket sajnálom a legjobban ebben a kölni végben.
Ők azok, akik a Veszprém új korszakáért a pályán a legtöbbet tették, nagyon megérdemelték volna, hogy példátlan módon egy robotkarral a kezükben mondhassák ki: itt a vége! Így is szép, persze, kerek, döntőből sem nagyon mentek még nyugdíjba emberek, de úgy lett volna az igazi. Köszönünk nekik mindent, a klubnak pedig azt, hogy közelről láthattuk őket, és hogy ezek a legendák itt maradnak a köreinkben. Rájuk lehet és kell is építeni a jövőt, így lehetünk még erősebbek.
Most sírok kicsit, a sorsolásnál még találkozunk, sőt, képekkel is jövünk még, ha szakad ránk némi szabadidő, addig is mindenkinek boldog nyarat!