Meg lehet ezt unni? Dehogy lehet, hiszen hiába játszottunk velük kismillió meccset, mindegyik teljesen más volt az első perctől az utolsóig. Az utóbbi években volt itt óriási csatában elbukott Final4, heroikus elődöntős győzelem, és megmagyarázhatatlan rövidzárlat (nem olyan megmagyarázhatatlan Sulic-könyökléssel súlyosbítva). De ha tendenciát keresünk, azt is találunk.
Egyrészt világosan látszik, hogy kiegyenlítettebbé vált a két európai nagyvad meccse. Még jó, hiszen lassan több pénzből gazdálkodunk, mint ők, és idénre már az sem kérdés, hogy a mi keretünk az erősebb. De még ennél is fontosabb a reputáció: tavaly – soha nem látott módon – nekünk lejtett a pálya az elődöntőben. A Kiel ellen. Németországban. Kapis?
Cruyff híres mondása („Még soha nem láttam egy nagy zsák pénzt gólt szerezni”) a kézilabdára is áll: itt sem a leggazdagabb nyer, és a párhuzamok a foci és a kézilabda között nem állnak meg a triviális dogmánál. A PSG-t a sejkek stafírozták ki botrányos mennyiségű lével, a Vardart egy bányakoncessziókkal ügyeskedő orosz oligarcha futtatja, a Kielce pedig hasonló utat jár be, mint a Veszprém, csak még az elején jár, és egy teljesen őrült, de igen elhivatott főnök terelgeti a jó irányba a klubot.
A pénz tehát önmagában nem minden, de az is tény, hogy nélküle nem lehet. A régi rendszerben (2011-ig bezárólag) csak irtózatos szerencsével, a körülmények tökéletes együttállásával fordulhatott volna elő, hogy Kölnre készülünk. Az meg, hogy esélyesként, delíriumos álom lett volna, nem több. Márpedig most ez a helyzet: mi vagyunk az esélyesek.
Tavaly is sokan mondták, pedig az elég valószínűnek tűnt, hogy 24 órán belül nem tudjuk legyakni a Kielt és a Barcelonát. Idén viszont más a helyzet. A Kiel mellett gyakorlatilag a hazai pályán kívül semmi nem szól, a döntőben pedig a két lehetséges ellenfél közül az egyiknél jobbak vagyunk (értsd: ugyanaz a két csapat erőssége, de mi azt is jobban csináljuk), a másikkal pedig idén már egyszer úgy feltöröltük a pályát, hogy még mindig heges a seb. Ha negyeddöntőt játszanánk, az egészséges drukknál nem lenne bennem több egyik ellen sem (pedig én paragép vagyok).
Ahogy a pénzeszsák kiszakadása óta minden évben, úgy idén is elmondható: ez minden idők legerősebb Veszprémje. Addig tömködtük a vélt, és valós lyukakat, hogy már tavaly is felmerült a kérdés, hány labda kell ennek a csapatnak, hogy mindenki elégedett legyen. Idén meg aztán pláne, és az év eleje nem is festett jól: Ortega fejébe került, hogy a csapat nemcsak a szétesés, de a széthúzás jeleit is kezdte mutatni. Lehet, hogy összeálltunk volna Carlosszal is, de a vezetőség irtózatos hazárdjátékba kezdett, és kirúgta.
Nekem őszintén szólva meg sem fordult a fejemben, hogy ez nem végzetes hiba, de nem lett igazam. A ráncok kisimultak, a játék összeállt, az eredmények pedig jöttek. És ezért – ezt talán nem hangsúlyoztuk eléggé – kurva nagy kalaplengetés jár a játékosoknak, és főleg a csapatkapitánynak, (nagyon) Nagy Lacinak. Képesek voltak túllépni a sérelmeken, és a feladatra összpontosítani. Bebizonyították, hogy vérprofik, és Lacika úgy terelte össze az Ortega után sírókat az edző távozásával jól járókkal, hogy ehhez nem kellett félholtra pocóznia senkit az öltözőben. Érett gondolkodású, intelligens sportemberek (és Sulic) alkotják a csapatunkat, akik nem hagyták az eredményesség és a játék rovására menni a személyes sérelmeiket. Ez volt a szezon első klasszisteljesítménye. Szerencsére nem az utolsó.
Lássuk csak. Nyilván az élre kívánkozik a francia seggek metsző kegyetlenséggel történt szétrugdosása az Arénában, de a sokkhatásból éledve a Flensburg hazai legyőzése, a szkopjei győzelem, a kieli első 50 perc, illetve a Kiel (jobblökő nélküli) hazai eltángálása és a flensburgi diadal mind a fenti kategóriába tartozik. Nyilván mindegyikhez lehet egy ilyen-olyan erősségű DE kötőszót tenni, csak minek. Az öt célból négyet teljesítettünk május végére: bajnok, kupagyőztes, SEHA-győztes és Final4-résztvevő a csapat. És ez idén sokkal nagyobb bravúr, mint tavaly. Egy sokkal jobb, valóban méltó ellenfélnek bizonyuló Szeged, egy Jugoszláviában behúzott SEHA, a rengeteg sérülés, belső feszültség és az edzőváltás okozta stressz mind ezt támasztják alá.
Xavi alaposan kicsapta a brét az asztalra. A filozófia nyilván nem változott, sok lényegi újdonság nem került be a repertoárunkba, de egészen az elmúlt hetekig Xavi mégis akkora vezérnek mutatkozott, amit kevesen néztek ki a mindig kedves, mosolygós másodedzőből. Nem is az a bravúr, hogy a játékunk ugyanolyan határozott, a védekezésünk a spártai falanxszal vetekszik, és sikerült beépítenie (sőt, húzóemberré tennie) az újakat. Hanem az, hogy egyáltalán még létezik a csapat, és nem 16 játékos gyülevész hordájáról beszélünk. Xavi, ha nem is a sorozat legjobb edzője (mi, magyarok imádunk szavazni, ez tisztán kiolvasható az álomcsapatból), de topkategóriás csávó. Nem egy bólogató kutya a kalaptartón, hanem Chucky baba. Nem frissen előléptetett, a harctéren remegő térdekkel botorkáló hadnagyocska, hanem egy kibaszott tábornok.
Kicsit ugyanakkor aggaszt, hogy a nyomás rajta is hasonló nyomokat hagy, mint Carloson. Március óta nem nagyon láttuk mosolyogni, a Final4 media callján pedig úgy nézett ki, mint a saját dédapja. Mindegy, ez valószínűleg természetes reakció arra az iszonyatos nyomásra, ami alatt teljesítenie kell.
Egyetértek Lacival: nekem is a kieli vereség fájt a legjobban idén (mondjuk sok nem volt amúgy sem). Főleg azért, mert a legóvodásabb hibát követtük el: azt hittük, hogy ha 50 percen át oktatjuk a Kielt, akkor az már elég. A lecke azonban akár még hasznos is lehet (nem csak Renatónak, aki a jó ég tudja, mi a lankadt lófaszt csinált az utolsó kieli támadásnál), és talán kell is most a csapatnak, hogy két lábbal a földön álljon.
A Kiel tavalyhoz képest elveszítette támadásainak két kulcsemberét (az egyik már minket erősít, a másik a Barcát gyengítette), és védekezésének kulcsfiguráját (ha egy játékost mondhattam volna, akit kivennék a Kielből, az Toft Hansen lett volna), és ott maradt egy megbízhatatlan Vujinnal, egy spanyolosan kiszámíthatatlan Canellasszal, és – sajnos – az év egyik legjobb játékosával, Duvnjakkal. A második sor nem rossz, sőt kimondottan ígéretes, de nem nagyon cserélnék el rájuk egyetlen veszprémit sem.
Ugyanakkor a világ vitathatatlanul legnagyobb edzője vezeti őket, kvázi hazai pályán játszanak, és a Barcelona ellen megmutatták, hogy jogosan jutottak el a legjobb négybe. Vegyük hozzá, hogy a bajnokság és a kupa már elment nekik, azaz a küszöbén állnak annak a hihetetlen pofára esésnek, hogy idén egy szaros zászlócskát sem nyernek. Ez ott nagyjából olyan, mintha nálunk történne. Megvan, ugye? Na, hát ezeket a motivációs tényezőket pakoljuk össze egy zseni eszköztárába, és máris óvatosabbak vagyunk, mint az albán hegyipásztor, amikor a vezérürü mögé lopózik huncutkodni.
Azért különösen nehéz a feladatunk, mert a tavalyi példából tanulva idén már egyértelműen két meccsre kell belőnünk a formát. Nem elég véreset fosva lenyomni a Kielt, hogy aztán elfüstöljünk a döntő közepére. Most úgy kellene megverni a Kielt, hogy egyrészt ne hajtsuk ki a belét a kulcsjátékosoknak, másrészt lehetőség szerint ne legyen végig szoros. A hosszabbításra gondolni sem merünk, az konkrétan megpecsételné a sorsunkat, kivált, hogy a második meccs a miénk. Mindez különösen vonatkozik Lacira, akinek várhatóan 100-110 percet kell majd a pályán töltenie úgy, hogy hátul végig masszív, elöl végig vezér. Az is kérdés, hogy ez emberileg egyáltalán lehetséges-e.
A többi poszton, sőt valójában az egész csapatra mondható, hogy remekül variálható, jól be lehet osztani a többiek pályán töltött perceit úgy, hogy ne amorf szivacsdarabként vonszolják le magukat a pályáról. Mindenkinek van megfelelő helyettese, ráadásul kevés kivételtől eltekintve akkor sincs gáz, ha bent ragadnak védekezni. Az egyetlen, ahol szarosnak tűnik a bot vége, az Laci oldala, illetve a kvázi összedrótozott, de ripityára ment Zeitzi.
Én egyelőre nem vagyok ideges. Nem félek a Kieltől, és nem tartok a többi csapattól sem. Tisztelem őket, nyilván. A Kielce védekezését, a PSG támadógépezetét, a Kiel elszántságát és okos taktikáját. De az a rohadt nagy helyzet, hogy a fenti erényekből egyik csapatban sem összpontosul egyszerre annyi, mint az MVM Veszprémben. Mindent tudunk. Tessék a pályára pakolni, és nem lesz gond.