Azon röhögök, hogy múlt vasárnap hogyan esküdöztem, fogadkoztam, hogy még egyszer tuti nem megyek idén Szegedre, aztán tessék, már megint mi van? Hát persze, hogy lemegyek. De hát ez van, az ember nem pihengethet kedvére egy rendes bajnoki döntő alatt.

Pont a harmadik percig gondoltam komolyan azt, amit előzetesen leírtam, mégpedig, hogy benne van egy szűk vereség is ebben a meccsben, szóval innen kérek elnézést így utólag, mert minimálisan is, de hitetlen voltam...

Eljött hát a női kézirajongók várvavárt (?) hétvégéje. A zárójelben ragadt kérdőjel pont azért mert úgy gondoltuk még szeptemberben, hogy simaliba lesz majd az Etonak idáig eljutnia, hiszen minden klappolt még a szezon elején...

Említettem már, hogy én kifejezetten szeretek úgy lemenni Szegedre, hogy van is min izgulni? Félreértés ne essék, Szeged mocskosul messze van, úgyhogy igazából lemenni sem szeretek...

Sokak szerint ledolgoz(6)atlan a hátrány a Veszprémmel szemben. Főleg a pályán, de a parketten kívül is előrébb tartanak a dombon túl.

Bocs, de arra a címre, hogy Nekünk is álmunk itthon nyerni és amúgy erre az egészre hirtelen ezt tudom reagálni. Vagy kicsit nyersebben azt, hogy nekünk nem az álmunk mindez, hanem évtizedes valóságunk, ugye.

Esküszöm, soha életemben nem voltam még ennyire jól meccs utáni sajtótájékoztatón, pedig Szkopjéban is frenetikusan éreztem magam, azt elhihetitek.

Volt izgalom, európai szintű játék, remek hangulat, nyert a jobb csapat, kicsit bírózunk - de másképp. Figyuzzatok ide!

20 percig, egész pontosan Pytlick első időkéréséig lehetett bizakodni. Martín meglepetésekkel készült, amik működtek is, aztán a dán úriember egy perc alatt elmondta, amit el kellett mondani, és a meccs következő 40 perce sajnos tökéletes érdektelenségbe fulladt.