Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem még mindig torokszorítás és könny-visszanyeldesés, ha a tíz évvel ezelőtti napokra, történésekre gondolok. Egész egyszerűen képtelen az agyam/szívem/lelkem elfogadni vagy egyáltalán kezelni ezt az egészet. Nyilván eltemetni el tudja valamilyen szinten, az biztos, de megérteni, feldolgozni, megbocsátani soha nem fogom tudni, attól tartok. Tegnap este közösségileg megemlékeztünk, beszédeket hallgattunk, gyertyát gyújtottunk és megpróbáltunk megint lerakni abból a sziklából egy jókora darabot, amit azóta is magunkban hordozunk. Hátha egyszer elfogy. Nem most, nem is jövőre, de pár évtized múlva tán nem szorít majd annyira szét a fájdalom. Mert még mindig nagyon rossz. És ahogy láttam kinn, nem csak nekem ilyen rossz. Mindenki, akinek vajmi köze is van/volt a veszprémi kézilabdázáshoz - vagy elég annyi is, hogy ismeri ezt a kisvárost, és mondjuk volt már a veszprémi éjszakában néhányszor - pontosan tudja, éppen mit csinált, hol, kivel és miben volt akkor, amikor értesült erről a tragédiáról.
Álltam tegnap kinn az Aréna előtt, az amúgy kellően mértéktartóan, de nagy tisztelettel, profin megrendezett eseményen - amit ezúton szeretnék is megköszönni mindenkinek, aki akár csak egy gyufaszálat a mécses mellé tett ezzel kapcsolatban - mereven bámultam a földet, és elszántan próbáltam nem elbőgni magam. Már vagy harmadszor aznap. Nem ment. Nyilván. És nem voltam egyedül a kis sírásommal. Ez a seb nem gyógyul gyorsan, azt is csak remélni tudom, hogy egyáltalán egyszer begyógyul majd, mert ahogy azt már évekkel ezelőtt nagyon szépen megírtam, mi nem csak Cozmát síratjuk februárban. Hanem a városkánkat. Azt a hitet, hogy ebben a kisvárosban ilyen dolog nem történik csak úgy, mert itt nyugalom van, béke és szeretet. Persze ez is egy illúzió volt, azóta tudom, de ez az illúzió gyakorlatilag végigkísérte a komplett fiatalságomat, és tíz éve ezt is meggyilkolták.
A sors furcsa fintora, hogy tíz évvel később ismét spanyol csapatot fogadunk a sebeinket nyalogatva, csak ez most nem a Leon, hanem a Barcelona. Sőt, két éve is ők jöttek ide az évforduló utáni első meccsre, akkor sajnos kikaptunk. Itthon. Hárommal. És bár természetesen semmivel sem lehet összehasonlítani azt az emóciót, ami tíz éve munkált a lelátó embereiben, de erőt kellene meríteni belőle mára, az biztos. Vagy valamiből. Nyernünk kellene. Két góllal. Az sem baj, ha csak egy lesz az. Vagy négy. Nekem mindegy, csak minden körülmények között nyerjük meg. Jól van? Tudom, hogy a csapat nagyobb részének nem jelent ez túl sokat, nem is elvárható, nyilván, hiszen nem is ismerték, ismerhették Marian Cozmát és nem vágják oly pengén kisvárosunk szabályzatát sem. De fogja fel mindenki, hogy ez baromi sokat jelent a városnak, a szurkolóknak, a lelátónak. Nekünk.
Rendes esetben nyilván nem így vezetnék fel egy valóságos klasszikust, de ez nem rendes eset. Nem sok élsportolót gyilkoltak meg Magyarországon az elmúlt tíz évben, és az egyik pont Marian Cozma volt. A Veszprém vs Barcelona pedig ennek a sportágnak az egyik klasszikusa. A legősibb ellenfeleink egyike, a legtöbb elcsalt meccsünk is tuti velük volt, amúgy is rengetegszer találkoztunk, és hát volna mit javítani az összképen is, hogy szépen fogalmazzak. Nem vagyok benne biztos, hogy a sportág történetében van egyáltalán olyan párosítás, ami többször lejátszódott, mint ez. Jelenleg 20 BL-tétmérkőzésen állunk, ennek a közelébe is csak a Celje vs Zágráb van azok közül, akik most játszanak egymással. Szarakszik a blogmotor, úgyhogy nem tudom idecsűrni a képet, de a számok azok, hogy: Barça Lassa vs Telekom Veszprém HC 14-1-5, 29:11. Nagyon silány, lássuk be!
Most sem áll jobban a szénánk, sajnos, az van, hogy igazság szerint kizárólag a hazai pálya lehet az, ami felénk billentheti a meccset, mert hogy a keretükben még kicsit megtizedelve sincsen túl sok hiba. És mi is le vagyunk szanálva. Spanyol francia lövőerő, pipa. Beálló, pipa. Kapu, pipa. Szélsők, pipa. Beálló, pipa. Pad? Pipa. Ha kell, futnak, ha kell, kintről dörrentenek borzalmasakat, a beállójáték alapvető fegyver a Barcelonánál, hogy a sima szélre húzásokról ne is beszéljünk. Robognak, egész ősszel durván motiváltnak tűntek - ami számomra különösen furcsa -, egyszerűen nem látom a gyenge pontjaikat, miközben amúgy igazából különlegességet sem látok a játékukban. Fiatalok, frissek, üdék, mint a reggeli harmat, talán ennyi a csoda, talán más is, de az biztos, hogy az első fordulós löweni botlásuk óta nem volt senki a közelükben. A legtöbb gólt lőtték a csoportban, mi viszont a legkevesebbet kaptuk (!!!), ez mondjuk érdekes irányba mutat.
Én csak azt szeretném kérni, hogy csináljunk magunknak egy jobb tavaszt, aki pénteken nem tudott jönni, hozzon egy gyertyát ma, és toljunk egy rendes hangos-meccset, ahogy mondja Flóra, aztán nézzük meg, mire elég.
Hajrá Veszprém, a győzelem miénk!
Továbbra sem tudunk képeket feltölteni, sorry emiatt, reméljük hamarost rendbejövünk adminilag.
Aki pedig nem tudja hogy elütni az időt a mérkőzésig, az forduljon Nemesvámos felé, ahol az igen népszerű, és felettébb színvonalas rendezvény, a Lencse- és Hurkafesztivál zajlik. Mi ott leszünk, az biztos, de régi játékosaink is hagyományosan megtisztelik eme parádés eseményt!