Nagyon nem esett jól látnom, hogy miközben én egészen mélyről felhúztam magam látványosan és tök őszintén pozitívra, a csapat hozzáállásán közben az égvilágon semmi sem változott. Hogy mit értek ezalatt?
Például a visszafutás fájó hiányát.
Már a Skjern ellen is ezen lovagoltam, és hogy őszinte legyek, azóta is az az elméletem, hogy az ilyen apróságnak tűnő, de annál fontosabb részletekből kábé a harmadik percre nagy eséllyel le lehet szűrni, hogy ki fog nyerni adott mérkőzésen. De legalábbis, hogy ki akarja jobban. Olyan egész egyszerűen nem létezhet a mai kézilabdában, hogy egy-egy eladott labdával nem futunk vissza. Az meg egyenesen vérlázító, hogy annyira nem futunk vissza, hogy a kipattanót SEM látjuk öt méternél közelebbről, és arra is ellenfél érkezhet lendületből. Ez döbbenetes tiszteletlenség mindenkivel, de - itt éppen Mirko volt benn asszem - a kapussal szemben mindenképpen. A régi jó (isten nyugosztalja) Oross Tibi egy ilyen galád tett után kiment volna a félpályára, és az összes csapattársát befejelte volna akár pirosért is. Orrvérzésig.
Az, hogy ennyire gyalázatos játékkal, óvodás hibákkal, többnyire kimondottan tré hozzáállással négy gólon maradtunk, az bizonyos szemszögből nem rossz, és vélhetően ezért nincs is az a jajj de nagy arcoskodás szögedi részről, amekkorát az eredményt önmagában tekintve indokolhatna. Az viszont szomorú, hogy mennyire borzasztóan gyenge minőségű mérkőzést tolt a két BL16-os csapat a bajnoki döntő első felvonásban, szóval van honnan javulni mindenkinek. Ha esetleg magyarázni kéne, mit is várunk, annak javallom az ETO negyedik BL-győzelmét, különös tekintettel mindkét résztvevő küzdésére, egységére, kapusteljesítményére, minőségi játékára. Csodás meccs volt, példaértékű teljesítményekkel, köszönjük csajok!
Nem vagyok hajlandó belegondolni abba a lehetőségbe, hogy a Szeged 11 év után bajnok legyen. Főleg nem, hogy bajnok legyen VESZPRÉMBEN. Annyira nem lehet szar a szezonunk, hogy ez megtörténjen. Hogy most megtörténjen. Úgyhogy nem is ebből az irányból közelítek a helyzethez. Hanem onnan, hogy mi kell egy minimum ötgólos győzelemhez. Jó, nyilván elég a négy is, ha nem kapunk 28-at. Ugye. A jóhír az, hogy még idén sem kaptunk túl sokszor ennyi gólt az Arénában - PSG, Skjern, Szeged - a bajnokságban a hazai kapott gólátlagunk egész konkrétan 20.84, és egész pontosan látszódik a tavaszi kieséses törés, ugyanez BL-ben már 25.375. Durva amúgy és álljék is itt, ne kerülgessük, mint a forró kását: az idei legtöbb gólt nem a PSG rendezte bele a hazai hálóba, hanem a Szeged. Azon a bennünket a tavaszi virágos leejtőn elindító meccsen 32 gólt rámoltak be nekünk, és ha ezt most újra megteszik, az gond. De nem fogják.
Nem tudok és nem is akarok úgy kimenni erre a meccsre, hogy nem leszünk bajnokok.
Pedig nincs nálam a Lékai-mezem gyakorta hangoztatom, hogy igenis néha beleférne, hogy nyerjen valamit a Tiszántúl, de NEM MOST. Most nagyon nem fér bele, volt már idénre elég bú. És egyébként is, ha pusztán a bajnokságot nézzük, ki érdemelné meg az egész éves BAJNOKI teljesítménye miatt az aranyat? Na? Ki? Na jó, ez nem releváns dolog, hiszen ez már itt a bajnoki döntő, tudom.
A négy gól egyáltalán nem kevés, de a mai kézilabdában nem is olyan különbség, amit ne lehetne ledolgozni. Hinni kell benne, mindenkinek, mert máshogy nem fog menni, az biztos. Hinni benne és tenni érte. Akarni. Nagyon akarni. Hendikepnek kell felfogni, és kész. Hiszen az is. Olyan dolgokat kell magunkban erősíteni, ami egész szezonban nem ment, például rohadtul kell koncentrálni. Végig. Nem fér bele az, ami volt Szegeden, hogy négyszer támadhattunk -1-ért vagy x-ért, és döbbenetes blama-passz után pillanatokon belül három vagy négy góllal vezettek ismét. Ilyen nincs, ezen a szinten. Védekezni, mert egy rendes védelem már félsiker, ezt az előző meccs elé is írtam, és hát továbbra is ez volna a lényeg. Védeni. Akarni. Gondolkodni. Labdáért csúszni. Vetődni. Mászni. VISSZAFUTNI. Csak így lehetséges.
Leszarom, hogy büszkeségből, dacból, vagy milyen más irányú indíttatásból, de mindenkinek meg kell halnia a pályán és a lelátón is ahhoz, hogy újra bajnokok lehessünk. Hogy Mirkonak/Sulicnak/Timunak/Ugaldénak arannyal köszönhessük meg ezt a rengeteg évet, az első kettőnek úgyis lesz ezüstbányája a következő években. Mert ők megérdemlik, ez nem is kérdés, és mi is. Ha ezt megcsinálják, akkor a csapat is.
De ehhez a melóhoz CSAPAT kell, nem csupán játékosok gyülekezete, az legyen meg. Veszprémi szív, meg minden. Vegyünk példát a Skjernről, nagyon úgy tűnik, hogy idén tőlük kell tanulnunk valamit, most például azt, hogyan kell 78 másodperc alatt négy gólt berámolni. Nézzétek meg, tényleg érdemes.
Szurkolói felvonulás lesz természetesen, 14.00-kor indul a Fajancsiból, kérünk mindenkit, minél nagyobb számban vegyünk részt ezen az eventen. Is. Pirosban, természetesen. A szurkolásra ezúttal remélem senkit sem kell külön motiválni, nagyon régen volt már ekkora veszélyben a bajnoki címünk, rajtunk is múlik, hogy megvédjük-e. Igen, tudom, hogy gánya egy szezon volt, és hogy mindenki kicsit csalódott, de ez engem most a legkevésbé sem érdekel. Szeretném azt látni, amit sokan irigyelnek kontinens-szerte, szeretném, ha bebizonyítanánk, hogy a mi közönségünk és csapatunk arra is képes, hogy ezt megfordítsuk közösen. Egy ilyen szezon után, egy ilyen első meccs után, igen.
Ha együtt dobog a veszprémi szív,
akkor másnak esélye sincs.
HAJRÁ VESZPRÉM!