Tudom, tudom, tudom

...tudom, hogy majd most bajnokságot nyer a Szeged, csak nem sejtem. Hogy az egyik kedvenc vígjátékomat megidézzem.

Van egy olyan, egyébként elképesztően menő pólója a kisebbiknek, amire nemes egyszerűséggel ez vagyon írva:

Tudom.
Tudom.
Tudom.

Imádom, mert egyrészt egy budapesti csajszi home made cucca, másrészt pedig mert ennek a másfél éves kornak azzal az utánozhatatlan, semmivel össze nem téveszthető, ébredező dackorszakkal ez annyira jelmondata, hogy csak na. Pont, mint nekem most. Tudom, tudom, tudom, nem írtunk a BL-kiesésről, meg azóta sem nagyon, de legalább room303 tolt néhányat a maradékról. És hát nem utolsósorban rengeteg mentségem is van, sőt, hogy megértsétek, mennyire kemény az alibim, rendhagyó módon tolok ide egy szélsőségesen civil fotót, aminek mégis lesz némi kézilabdás vonatkozása. Azon kívül is persze, hogy én mentem férjhez, haha.

Na, szóval aki ismer, vagy legalábbis régóta olvas, az bizonyosan tudja, de mindenképpen sejti, hogy mennyire nem vagyok az a menyasszony alkat. Ennek megfelelően rendeztük az eseményt is, ergo tényleg nem készültünk hónapokat rá, nem fentük ki egymás idegeit az összes közhelyes lózunggal, így aztán szerencsére minden klappolt is, és gyakorlatilag kéthetes, de elég intenzív szervezéssel lezavartuk a mutatványt. Csak hát ez pont most volt. És még nászutacska is volt, szóval nem a letargia miatt volt hallgatás, hanem éppen ellenkezőleg. Ami pedig a másik kézilabdás vonatkozás az esetben, az az, hogy ezt a gyönyörűséges tortát ott előttem a zseniális DESSZEReTlek Kriszta dobta össze, ő pedig történetesen örök kedvencünk, Fazekas Nándi felesége. Muszáj kicsit besztárolnom, mert olyan csodákat csinál, hogy nagyon megérdemli. Na de ennyi magánkodásos magyarázkodás éppen elég is volt, térjünk a lényegre, és akinek kényes a gyomra, az a következő hashtaget ne olvassa! Úgyis Csapcsinak szól elsősorban.

#KIKAPTOKMINTASZAR!!!!4!444!!!

Tudom, tudom, tudom, mikor, ha nem most?
Tudom, tudom, tudom, nincs Lékai se, hát akkor hogyne?
Tudom, tudom, tudom, ez a magyar kézilabdának sem jó.
Tudom, tudom, tudom, ünneplésre készül egész Szeged.
Tudom, tudom, tudom, mi állítólag már örülni sem tudunk az aranyérmeinknek (NOT).
Tudom, tudom, tudom, én mindezt tudom.

De mégis valami azt súgja, hogy nem ez lesz a harmadik szögedi bajnoki csillag mezre varrásának felejthetetlen éve, valahogy most annyira nekik áll minden, hogy pont ez lesz a baj. Amibe konkrétabban tudok kapaszkodni, az persze a debreceni második félidő. Most sem kell más, az bőven elég lenne holnap. Idegenben jó az iksz alapon gondolkodom ugye, nekünk nem az első meccsen kell bajnokságot nyernünk, hanem itthon.

És meg is fogjuk.

A Szeged nyilván, ahogy a pályán, úgy azon kívül is, mindent megtesz majd a sikerért. Erre muszáj fejben felkészülnünk, nem zuhanhatunk meg sem a hangulattól, sem néhány fújástól, sem attól, ha egyszer csak hátrányban találjuk magunkat. Ehhez egyébként egész jó alap volt a vasárnapi Tatabánya meccs, amit ugyan nem néztem vissza, de félidőtől kapcsolódtam be, miután rámzuhogott néhány sms a paráról. Viszont ahogy elkezdtem nézni, visszajöttünk szépen, a végére egészen össze is állt a védelem és a fal, és valójában örülni kell annak, hogy a Tatabánya nem feltett kézzel jött, hanem miután megérezték a vérszagot, tepertek lankadatlan.

Merítsünk abból, hogy utoljára Szegeden - szintén kulcsjátékos ujjsérülése közepette - teljesen váratlan különbséggel vágtuk haza őket, ráadásul hónapokra. Ez egy nagyon jó alap, csodálatos emlék, erre aztán igazán lehet építeni. Igaz, hogy akkor Lékai gyakorlatilag brillírozott, most meg hiányozni fog, és igaz, hogy az még a kudarcos északi játékok előtt volt, de ez nem számít most. Mint ahogy az sem, hogy egy döbbenetesen hektikus szezon végét futjuk. A két magyar csapat volt igazán mélyen is idén, persze nyilván mindenki felépült már a saját kudarcából - mi a BL-kiesésből, a Szöged pedig a nagyon várt, de elmaradt kupagyőzelemből - és már csak egy feladatra koncentrál: bajnok akar lenni.

Bizonyára van abban igazság, hogy ennyire közel már régen voltunk egymáshoz, de ez inkább a mi szegénységi bizonyítványunk, már elnézést. Ezt kell tudnunk, és kihasználnunk. Tudjuk, hogy tudunk mi úgy játszani, mint ősszel Szegeden, vagy Debrecen második félidejében. Én biztosan tudom. Mindkét meccsen volt valami, ami viszont az év túlnyomó részében borzasztóan hiányzott: egy remek kapusteljesítmény. Kétségünk ne legyen, hogy ez most is döbbenetesen fontos lesz. Legtöbbször meg tudom érvelni, hogy mikor melyik kapussal kezdeném a meccset, de most az a furcsa helyzet állt elő, hogy nem érzem. Sem azt, hogy kivel fogunk, sem azt, hogy mi lenne a jó. Roló vasárnap egész jó második félidőt tolt, Mirko viszont hagyományosan jól véd a Szeged ellen, de mégis ott az a kis nüansz, hogy jövőre már ott fog. Mondjuk most, hogy leírtam, már egész nyilvánvaló, hogy vele kezdeném a holnapit.

Muszáj lenne összefogni a védelmet, mert ha az megvan, az már egy fél kapus, sőt, fél siker is egyben. A szélsőink voltak egész szízönben a legkiegyensúlyozottabbak, de tényleg, szóval ha összerakjuk a védelmet, és Mirko tud indítani néhányat, akkor ők nem fognak hibázni. És ami miatt még igazán fontos lenne ez a tactic az nyilván Lékai hiányának megoldása. Petar képes helyettesíteni, nem azt mondom, hogy nem. De amilyen szeleburdi, ez egyáltalán nincs kőbe vésve. Arra célozgatok itt nem is túl finoman, hogy törekedni kell arra, hogy amennyire lehet, minimalizáljuk a felállt fal elleni támadásainkat, futni kell, futni és futni. A szélsőknek.

Ha viszont odakeveredünk, hogy játékot kell villantani, szem előtt kell tartani, hogy változatosan próbáljuk meg befejezni a támadásainkat. Nem szeretem az egysíkú kézilabdát, nem szeretem, hogy ha csak a beállót tömködjük, vagy ha csak Ilic lő kilencről. Én azt szeretem, amikor az egyik támadásunkat szélről fejezzük be, a következőt megoldjuk valamelyik lövővel. Petárnak egy dolgot nagyon a fejébe kellene verni, mert a Tatabánya meccsen úgy látszott, még mindig nem megy. Attól, hogy valakit lefaultolnak, az a labda még továbbmehet. Tudom, hogy ezt sokszor elég nehéz kivitelezni, de az ő játékának az egyik legnagyobb hibája sajnos ez. Hogy meg sem próbálja továbbtolni, márpedig tovább kell. Van, amikor pont egy fault nyit meg olyan helyet, amire érkezni tud az átlövő, vagy a befutó szélső, és ők labda nélkül a büdös életben nem fognak gólt lőni, ez legyen meg.

A beállóinkra nagyrészt támaszkodhattunk eddig is, bízom benne, hogy Sulic a szokásos Szeged elleni körét futja majd, mert szerintem nagyon szereti ezeket. De ugye ahogy labda nélkül senki nem lő gólt, úgy egy beálló sem élhet meg kézzel fogható átlövő-veszély nélkül. Úgyhogy muszáj lesz odadurrantani kintről, mert nincs az a Blazevic, amelyik hátrahagy a vonalon egy Sulicot, ha nincs kintről veszélyes ember.

Vranjestől is több kell, mint egész évben, látni akarom a fején, hogy tudja, milyen meccs lesz ez. Látni akarom rajta, hogy tudja, melyik a legerősebb védelem, és fontosnak tartja azt használni. Nincs most itt az ideje semmi kísérletezgetésnek, Ligetvárit mondjuk nyilván neveznie kell, és mellé még egy tökit, Uros Borzast, akinek volna is létjogosultsága jelenleg. A többséggel ellentétben egyáltalán nem gondolom, hogy a szegedi meccs veszett fejsze nyele lenne, ha a kézilabda ilyen egyszerű lenne, nem is szeretném. Én egy bazi szoros, a remek kapusteljesítményben reménykedve kevés gólos, igazi, forró hangulatú, a végén bírózásos meccset várok, és egyáltalán nem zárom ki a vendéggyőzelmet.

Erősen hinni akarok benne, sőt, hiszek benne.

Hajrá Veszprém, a győzelem miénk. A lejutókat most nagyon irigylem, nekem esélyem sincs Szegedre menni gyakorlatilag, annyit lóbáltuk a lábunkat az utóbbi héten, hogy nincs egy szabad pillanat sem, nemhogy egy egész túrányi. Sajna. Remélem békében megfér mindenki egymás mellett, és egy sportszerű, de kemény, fasza csatát láthat a közönség holnap, matinéidőben.