Kevés üdvözítőbb dolgot tudnék elképzelni magamnak egy andalúziai nyaralás során, mint hogy egy napsütötte szombat délután, hagyományos grandai ösküvő közepette, számtalan boldog fej között szarrá verjük a Pick Szegedet. Pedig konkrétan ez történt velem. Jó volt.
Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy nekem kell megírjam ezt az egészet, mert tök úgy emlékeztem, hogy rendesen lezongoráztuk a feladatokat a hét elején, és nekem egyáltalán nem volt semmi kötelességem, de végül így alakult, úgyhogy megírom. Minden úgy kezdődött, hogy majdnem agyfaszt kaptam, mikor a direkt fárasztásra írodott kölök-program után azt jelezte az egyéves, hogy ő kurvára fenn van, aludni sem fog, tán soha, úgyhogy csinálj amit akarsz anyuka, én blablabla, de fenn vagyok. Ráadásul az Alahambra lábánál húzódó - egyébként páratlan tulajdonságokkal rendelkező - apartmanunk sem rendelkezett megfelelő sávszélességgel egy online meccsnézéshez, úgyhogy mehettem le a templom elé huligánkodni. De nem bántam, mert ahogy leértem, fordítottunk, és ott, a kikent, kifent andalúz tömeg közepén egy olyan derby kezdődött, ami nagyon rég - sőt, talán sosem - volt.
Onnantól a BL-címvédőtől pontot lopó Pick Szegednek egy fél pillanatnyi esélye nem volt, Nallaci nélkül, több fiatallal a tarsolyban Vranjes gyönyörűen megkomponált derbyt tolt, de tényleg, mindezt ráadásul úgy, hogy még a legvéresszájúbb rosszakaróink sem böföghetnek semmit sem a kék égről, sem a bírókról. Beleköthetetlenül vertük rommá őket úgy, hogy talán az idényben először volt egy kapusunk. Ennyit számít ez igen. Tudtuk eddig is, most számokkal is alátámasztva láttuk. Mirkonak nyilván nem kell külön órát tartani a szögedi lövésekből, de most tényleg annyira helyén volt, mint régen. A kényszer, hogy magyar fiatalokat kellett nevezni, szintén jól sült el, abszolút új távlatokat nyit egyszerre a pályán a Győri-Lékai duó, Ligetvári Patrik pedig eddig is tudtuk, hogy szétvédekezik akárkit, ha kell, szóval nem lesz ez rossz.
Az első húsz perc volt tulajdonképpen rangadóhoz méltó, a többin konkrétan csak a különbség volt a nyitott kérdés, az ugyanis világos volt, hogy Vranjes alakulata bármilyen felállásban is jobb, mint a hazaiak. De tényleg. Kent köszönte, és élt a lehetőséggel, összesen hét gólt ragasztott, a két szélsőnk, Marguc és Manaskov - persze elsősorban az idén tán először tapasztalt megalkuvás nélküli kapusteljesítménynek köszönhetően - tíz gólt lapátolt be a kalapba, és persze muszáj kiemelni Timut, akit a közvélemény gyakran ostoroz, de most ő volt az, akinek a beállásával az amúgy sem annyira szar védelem arcot kapott, és harapott úgy, hogy Pastor csak a félréseket nyomozgathatta. De azt sem tudta. Timu összerántotta a hatosfalat, és nem is engedte ki a markából azt, ennek köszönhetően pedig abszolút kézben tartottuk a derbit az utolsó pillanatig, gyakorlatilag. Lékait nem is említem külön, mert tőle már szinte megszokhattuk azt, amit ma is mutatott, abszolút érett játékkal, egy FF-csapat támadásainak látványosan karaktert adva viszi előre a Telekom Veszprémet úgy, ahogy ő azt már jó régen előre megálmodta.
Ennél jobban elemezze ezt a meccset az, akinek ezzel dolga van, én itt Granadában, a helyi esküvő közepén, a tökéletesre csiszolt arcok között félrészegen őrjöngve a padon elmondhatatlanul boldog voltam már azzal is, hogy simáztunk, nemhogy azzal a, khm, 9 (!!!!!44!4!44!!!!!!) góllal, amit fingom nincs, hogy mikor abszolváltunk utoljára a szegedi katlanban, ha egyáltalán valaha. Viszont most kell szerénynek maradni, és csak simán azt zúgni mindenhova, hogy: sosem lesztek bajnokok, éjáéjáóóó.
Ps: Vranjesnek hatalmas gratula, végre valaki tényleg felfogta, hogy ez a meccs nem csak 1 az alapszakaszban, hanem ez az a meccs, aminek köszönhetően nem kell az arcoskodást hallgatnunk tökfeleslegesen tavaszig. Na.
Köszönjük, és hajrá Veszprém.