Ez a szezonunk hatosfalilag pont olyan, mint a veszprémieknek: semmi nem úgy alakul, ahogy eltervezzük, sokat kell rögtönözni, és sokan nem a megfelelő posztont játszanak írják. Ez ilyen, de a lényeg legkevésbé sem mi vagyunk, hanem a mai meccs. Ami előtt - lássuk be - paráztunk rendesen, de ez a meccset látva hamar elmúlt.
Azon már szinte fenn sem akad az ember fia (és lánya sem, ugye, csilla), hogy Xavi megint össze-vissza keretet nevez, vagyis inkább hogy balkezes lövőt nem nevez, inkább van egy Chema, aki egész héten nem edzett, és a meccs végére kiderült, nem is játszott. Kérdezhetnénk, hogy akkor minek, de a kérdés feltevése pont ilyen lenne: minek.
Szépen, koncentráltan, nagyon összeszedetten kezdett a hazai csapat, és ezt akkor is el kell mondani, ha jó tíz percig igencsak döntetlenközeli volt a meccs (sőt). Valahogy azt lehetett érezni, hogy a zágrábi gólok inkább a mázlinak voltak köszönhetők, míg hazai oldalon megvolt az egész történet komponálva. Ráadásul kimaradt két hazai hetes, ez még akkor is wtf, ha Ilics a kipattanót felkapta és beverte. Ez a kihagyott hetesek szezonja, úgy látszik, és nem csak Veszprémben. A második tíz perc, mert szinte ilyen tízpercekre lehetett bontani a meccset, már számszerűleg is megmutatta, amit addig csak éreztünk. Az amúgy sem szar védekezés még feszesebb lett, mindenki mindenhova odaért, fegyelmezetten tette a dolgát, egész egyszerűen sokszor a zágrábiak tanácstalanul tologatták a labdát, fogalmuk nem volt, hogy hol lehet az a rés, ahol beférnek. Mirko pedig mintha csak azt várta volna, hogy eljöjjön április, de legalábbis március vége, és olyat tett le a Gerflorra, hogy nekem simán Perić legszebb napjai jutottak az eszembe. És végig ezt is tolta ám, fogott mindent, folyosót, váratlan átlövést, indulást, sima ziccert, szélső ellen, lett is vagy 50% a végére. Legalább három olyan védése volt, amit nem hogy a TOP5-be esélyesnek tartok, hanem egyenesen a legjobbra pályázik.
Ebben a periódusban a támadójátékra sem lehetett egy rossz szót szólni, jó volt látni a váratlannak bizonyuló megoldásokat, amire az egyébként jól felkészült horvátok láthatóan nem tudtak mozdulni. Mivel mindenhonnan sugárzott a veszély, szélről, lovőből, beállóból, irányítóból, indulásból is ment, a fehérek figyelme nagyon megoszlott, így kell ezt csinálni, és akkor előbb-utóbb meglesz az a hiba, ahol be lehet fejezni. A horvátok a játékkal foglalkozás helyett folyamatosan hisztiztek a két cseh sporinál, akik ezt baromira rossz néven vették, köszönjük, így kell ezt, ha voltak is hibáik, ennél rosszabb sose legyen. Azért ez már jelezte, hogy nem érezték Voriék túl jól magukat a pályán, még ha nálunk a hiszti a default setting is. Nincsenek ők - ő meg pláne - ahhoz hozzászokva, hogy eredménytelenül mutatják magukon a halálos sebeket.
Az utolsó tíz percre az első félidőben éppen dupla gólszámmal fordultak a hazaiak, és már-már arról álmodoztunk, hogy milyen szép is lenne ebből az öt pluszból megtartani mondjuk négyet a végére, a pályán lévő pirosak úgy gondolták, hogy lófaszt: rátettek még egy lapáttal. A 12. hazai gól után, a 24. percben jött is már a második horvát időkérés, mert ott már kiütésszagúvá vált a történet, és amúgy az a gól simán a hét gólja: a félelmetesen játszó Marguć vitt be egy szélsőziccert, talán kicsit kiszorítva, de simán elhitte a kapus, hogy rá fogja lőni (a mai formáját látva be is ment volna), de ő nem rálőtte, hanem az akkor már befelé ugró Ugaldénak lőtte át erőből a lasztit, aki kínaiból a tök üres kapuba vágta. Nem vagyok az, aki állandóan kínait akar a hét góljának, de ez a műfaj legszebbjei közé tartozott. Pont.
Nem ártott sokat a csapatnak a szokásos Pálma-Andriska becsere sem, bár egy pici figyelmetlen szakasz pont elég volt ahhoz, hogy a horvátok zsinórban kettőt vágjanak, ezen a meccsen eddig ez már nekik szériának számított, így is több mint megnyugató +6 volt. Nem tudtuk elképzelni, hogy ebből baj lehet.
Hogy maradjunk a tízperces bontásoknál, a félidő elején bejött Gajić, szar dolog, amikor két ilyen szintű szélső között kell választani, és azonnal be is verte az első támadást. A hidegen kihagyott hetes után, amennyi időt az első félidőben pályán töltött, elfogadható kezdésnek tűnt, na. Pálma viszont nagyon nem találta magát, sok volt a kihagyás, nyilván, Ilicsnek meg pihenni kell, ez is nyilván, de ez akkor is aggasztó volt tőle. Már épp írtam is a listára, hogy Áronka nagyon kilóg ma ebből a csapatból, és nem felfelé, és szinte törvényszerű, hogy ilyenkor mindig az ellenkezője történik, mint ami addig: ő is megjött.
A következő tízperces szakasz volt talán a legkevésbé emlékezetes. Átment gyömöszölősbe a sztori, a hazainak egy kicsit épp nem akartak, meg aztán az öregek talán oxigénben is hiányt szenvedtek, a vendégek meg annyira nem tudtak. Talán itt törődtek bele a horvátok, hogy ami tavaly volt, az egyszer volt, és Xavi azért nem Nikolaj.
A záró szakasz itt mindennek volt már nevezhető, csak money time-nak nem: leginkább talán örömjáték volt ez. Mirko továbbra is vagy védett mindent, ami védhető volt, vagy már csak a puszta jelenlétével elzsibbasztott mindenkit, és kaput sem találtak, a túloldalon pedig még úgy döntöttek a fiúk, hogy milyen szép lenne egy rászámolás, így össze is hozták okosba'. És hogy a zárás is stílszerű legyen, még Geri is betalált.
Jó volt ez így, sőt, előzetesen lehet, hogy hülyének néztem volna azt, aki azt mondja, hogy ennyire sima lesz, Nincs már más dolgunk, mint kiszurkolni holnap egy négygólos kielcei győzelmet. Nem mintha a mai játék alapján a legkisebb aggodalomra is lenne okunk Kölnt illetően.