Para helyett parádé

A zágrábi meccset nézve ahogy fogyott az idő, úgy nőtt bennem a kétség. Nem azért, mert olyan rosszak lettünk volna, dehogy, sőt, épp azért, mert egész jók voltunk, de ez is csak egy szűk, némiképp mákos győzelemre volt elég. És ezt én nagyon nem szeretem.

Innentől kezdve gyakorlatilag minden hétvégére jut majd egy döntő, legalábbis abban az értelemben, hogy ezek a meccsek már az egész szezonunk eredményességéről döntő meccsek lesznek. SEHA Final4, (remélhetőleg) BL negyeddöntő, MK hétvége, bajnoki döntő... Olyan jó lenne még egy olyan meccs, amibe nem kell beledöglenünk.

Ez mai sajnos nem ígérkezik ilyennek. Legalábbis én rettenetesen parázok tőle.

A tavalyi Zágráb - Löwen elég élénken él még bennem, ahol a Zágráb nem csinált semmi látványosat, csak két meccsen át lőtávolon belül maradt, aztán az utolsó öt percre fordulva átvette a vezetést és behúzta a párharcot. Hát ettől a forgatókönyvtől parázok én most annyira.

A recept egyébként nem olyan bonyolult. Először is húzzuk fel azt a 12 lábú, 10 méter széles és 6 mázsa összsúlyú élő szervezet számára áthatolhatatlan biofalat a kapunk elé, úgy valahova a kilences környékére. Aztán állítsuk be mögé a Zágráb ellen mindig extra motivált Alilovicot, és e haditerv eredményeként már rohanhatnak is a szélsőink a zágrábi kapu felé - a visszarendeződés nem kifejezett erőssége a horvátoknak (sem). Aztán ha az első negyed órában közé tettünk 3-5 gólt, azt legyünk szívesek megtartani. Úgy értem, végig. Egyre halkabban mondom, de jó lenne Ilic helyén Palmarssont, Nagy Laci helyén... hát, akkor Gulyit látni minél többet. Ha már így döntött a szakvezetés, akkor legalább próbáljuk meg őket felépíteni. Élő, követendő példaként álljon előttünk Máté, akinek csak egy kis teherre volt szüksége és lám, egy pár hét alatt abszolút húzóember lett.

Ha már Máté, a támadásainkat illetően is lenne egy kérésem. A szélsőinket Zágrábban egész korrekt módon használtuk, és nem csak indításoknál, hanem felállt fal ellen is. Ezt a jó szokásunkat tartsuk meg, sőt, erősítsük még kicsit. Az egész mezőnyt tekintve a miénk az egyik legerősebb szélső négyes, ha csak a támadó erényeket nézzük, akkor különösen is, _négy_ ilyen szintű szélsője nincs senki másnak.

Lenne még pár kérésem a szurkolókhoz is. Először is: mindenki pirosba', de ezt azért már megtanultuk. Aztán pedig tessék ügyesen tapsolni / énekelni / ésszel tülkölni, ha lehet. De a legfontosabb, hogy akkor legyünk a leghangosabbak, amikor gyengébben megy, és nem akkor, amikor már megnyertük a meccset. Továbbá próbáljunk meg egy kicsit kevesebbet foglalkozni magunkkal, legalább akkor, amikor megy a meccs. Arra gondolok, hogy a vegyünk vissza most kicsit a külső tényezők kommentálásából (ld. még ún. mosonyizás), vagy ne a hajrában kezdjünk el új rigmust tanítani az aréna kevésbé fanatikus részének. Helyette vegyük elő pl. a régen látott olé-olé + sálpörgetés kombót. Mert az tényleg megy mindenkinek, és tudja nyomni az egész csarnok a végtetelenségig. Így, együtt, ahogy azt kell.