Miután egy másik helyre készült cikk mentén kötelezően elméláztam azzal kapcsolatban, hogy mik voltak a régi Veszprém vs Szeged meccses élményeim, egyáltalán, mióta vannak nekem ilyenjeim, azóta kicsit benne is maradtam a szentimentális jóban. Úristen, mekkora derbyk voltak. De komolyan. Most elvonatkoztatnék attól, hogy különválasszam a kupadöntős vagy bajnokis, esetleg bajnoki döntős egymás elleniket, mert negyven év távlatából ezek bizony simán összefolynak az emlékeimben. My fault, tudom. És a vezérfonal az emlékezős érzéseimben egyértelműen az volt, hogy mennyi érzelem, milyen energiák, mekkora indulatok szorultak bele ebbe a párosításba az elmúlt évtizedekben, nem? Ugye? Úristen.
Elképesztő visszaemlékezni, hogy a nyolcvanas években egy sima bajnokin is természetes volt az egymásnak feszülés és rendszeresen konkrét tettlegességig fajultak a meccsek. Gyerekként emlékszem egy március 15-i utcai, zavargásra konkrétan, és arra is emlékszem, hogy tökre féltem. Na jó, annyira azért nem, hogy ne menjek meccsre, de nem volt jó érzés. Mondjuk a petárdázást gyerekkoromtól fogva rühellem, nem bánom, hogy ez elmaradt menet közben, de a füstgránátok, fénygránátok, ezek a szurkoláshoz, vonuláshoz tök jól illeszthető elemek értelmes használatát sosem vetettem meg. De kisgyerekként igazából az volt a legfontosabb, hogy miután lefújják a meccset, azonnal be tudjunk menni a labdánkkal, és úgy tudjunk csinálni, mintha miénk lenne a pálya. Leszartuk a játékosokat, igazából a végeredményt is, kicsik voltunk még ahhoz, hogy ez számítson, az számított, hogy hadd menjünk be.
Ez a fajta szabadság, ez a fajta kontaktolás nagyon hiányzik nekem a mai Veszprémből, ha már így emlékezgetek, ezt mindenképpen leírom, mert pár éve szerintem nagyon rossz irányba fordult ez a távolságtartás, és ennek ez szerves része. A gyerekeink rendszeresen kerek szemmel, labdával a kézben várakoznak arra, hogy elfglalhassák a pályát, és örökre megpecsételődjön a sorsuk, de ehelyett azt látjuk szinte minden meccs után, hogy biztonságiak sorfala áll előttük, miközben a játékosok gyerekei boldogságban úszva futkorásznak. WTF? Már tök régóta akartam ezzel foglalkozni, de most idevág a sztori, ezzel valaki kezdjen már valamit, pls! Mit kéne mondanunk a gyerekeinknek? Hogy Veszprémben máshogy van, mint máshol? Vagy mint régen? Vagy hogy ők kevesebbek, mint a játékosok gyermekei? Mit üzen ez, de tényleg? Ezen sürgősen változtatni kéne, mert ez például óriási éket ver, akárhonnan is nézem. Igen, lehet, hogy fél órával tovább kellene fizetni a biztonsági céget, meg a villanyszámlát, na bumm. De ezekkel a pillanatokkal lehet igazából utánpótlást nevelni a lelátóra is és a pályára is, szerintem. Magamból kiindulva mindenképpen, és a gyerekeim sajnálkozó szemeit látva egyszerűen megszakad a szívem. Szóval légyszi, valaki lépjen már valamit ezügyben, jó, persze, nyilván most búcsúztatás lesz, meg minden, de általában gondolom a jövőre való tekintettel! Köszi!
kép forrása: (https://szegedma.hu/sport/2026/04/pick-szeged-elso-bajnoki-cim-2)
Vissza az eredeti témához, mindkét csapatnál csodásan tagolni lehet a korszakokat, az én emlékeim alapján volt a Kővári-éra Lele Ambrussal a pályán, erre csak homályosan, de azért emlékszem, úgy tudatosabban már a Skaliczki korszakban nevelkedtem, az első szögedi bajnoki címet meg is sirattam, rendesen. Az a csapat valóban elég jó volt a vérlázítóan fiatal MezeiRicsistől, dr. Oszlánczi, BartókCsaba és persze Bajusz Sanyi a még szintén nagyon fiatal Skaliczki Lászlóval a kispadon Dunaújvárosban lett először bajnok. A többire már elég jól emlékszem, a Pastor-éra nagyot lendített a szegedi bajnoki aranyok számán, de ott volt még a Maticos szezon, amikor egyébként egy szintén kurvajó Szegedből futott ki az arany úgy, hogy Kurtest az addig még aktív játékos Matke kb. tavasz elején váltotta a padon. Abban a csapatban is szerepelt még a veszprémi közönségkedven BajuszSanyi (...) és Mezei Ricsi, meg a személyes kedvencem Andjelkovic, de már Puljezevic, Milorad Krivokapic, HerbertGabi meg IlyésFeci, BendóCsabi, BertaRobi, SzenteGabi, sőt, Bakos Dávid is, amúgy, a maga veszprémi kötődésével. Ki ne emlékezne a Vujin vs Puljezevic csatákra, a hetesből fejbecsűrés utáni kergetőzésre a pályán, atyaég.
Aki megismeri a szögedi kispajtásomat erről a képről, amit egy videóból vágtam ki, miközben turkáltam az LA-hez a netet, annak jövök egy sörrel! forrás: szegedma.hu
Fú, nálunk pedig éppen ez volt a Zovko éra-vége, itt lépett le Kiro is a Ciudad Realba, ha jól emlékszem, és most hirtelen meg sem tudom mondani, ki jött utána edzőnek. Hú, télleg, ki jött? Jujjjj, hát basszus, persze, hogy Mocsai Lajos, vajon mit jelent, hogy elfelejtettem az ő munkásságát? Pedig aztán milyen jól indultunk, csak kicsit belekuszálódtam a cirádás körmondatokba, haha. Mint mindenki, itt Veszprémbe. Kicsit ugorjunk vissza, mert elkalandoztam!
Természetesen nekünk is fasza csapataink voltak - nem véletlen a 29. bajnoki címünk, ugye - szintén jól elkülöníthető érákban amúgy, az első komolyabb felfutásunk az dél-szláv vonallal lett, persze egy KEK-et enélkül - vagyis akkor éppen az orosz vonallal, Melnyik, Zsitnyikov, Igor Zubjuk - is behúztunk azért 1992-ben, és de komolyabban vehető sorozatterheléshez kellett a Badel Zágráb szétesése, Mirza Dzomba és az azóta sajnos elhunyt Sarapapa veszprémi tündöklése. Jövőre a mindenkori Veszprém fennállásának 50 éves szülinapját ünnepli majd, dolgunk is lesz kicsit a számotvetés ezekkel a korszakokkal.
Aztán jött a kubai vonal, abból a csodálatos és kordokumentumnak is kiváló sztoriból egyébként nem csak mi profitáltunk, hanem a konkrét magyar bajnokság, majd kicsit később Európa is, a mi kubai hőseink pedig éltek a lehetőséggel és azóta is Veszprémben élnek és dolgoznak. Akkortájt nem volt igazi ellenfél a Szeged a bajnokságban, a kupát egyébként már akkor is könnyebben nyert meg más, és magamból kiindulva a szurkoló is jóval könnyebben megbocsájtotta, de a bajnokság az más tészta.
Az most is más. Az kötelező.
A korábban már említett Juan Carlos Pastor szigorú systemje kellett ahhoz, hogy a Szeged valódi ellenfelévé válhassék a Veszprémnek, az ő vezetésével 3 bajnoki aranyat húzott be a Pick Szeged, és nem is tudom hány kupagyőzelmet. Párat azt is. Ezt a korszakot is átszőtték a mókás jelenetek, a Pastor vs Sabate, hehe, a pécsi és a debrenceni kupadöntők, úristen. De szerettem. Csak hát azt is látni kell, hogy a Pastor-éra azért volt ennyire működőképes, mert a Veszprém gyakorlatilag identitását vesztette, Ortega túl rövid érája után jöttek-mentek az edzők a kispadon, Sabate, Vranjes, DD, aztán az Ilic-Gulyi duó, és hogy őszinte legyek, én még most sem vagyok nyugodt ezügyben.
XP eredményei valóban predesztinálhattak volna valamiféle megnyugvást itt, Veszprémben, de sajnos egyelőre úgy tűnik, hogy nem így lett, és a holnapi meccs előtti nyilatkozatával sem zárta magát a szívembe. Igazából nagyon nem találnak el a mondatai, sőt, inkább éppen hogy felcsapnak azonnal, olyan, mintha állandóan szópárbajt vívna velünk, szurkolókkal, miközben azt bizonygatja, hogy márpedig minden rendben van. De nem van. Ha minden rendben volna, két év alatt legalább először éppen tervezgetnénk a kölni utat, fiatal srácokat építenénk be a csapatunkba, kulcspozikba, nem továbbra is kettőt cserélnék állandóan támadásra, mint kb. mindig, Valerij Melnyik óta (jesszusom, tényleg, ő kb. a szögedi Kövári-éra veszprémi oldala, na, arról is vannak sztorijaim, lehet megírom egyszer ezeket) megtanultuk volna stabilan játszani a 7:6 ellenit, ha már elővesszük kulcsmomentumokban, és ilyesmik. Ezek tényleg csak azok, amiket hónapok, sőt, évek óta szajkózok.
Na mindegy is. Szóval nem, őszintén sajnálom, de én továbbra sem látom a fejlődést, hiszen idén sem jutottunk Kölnbe, ami ugye kimondott célunk volt, de persze ettől még a bajnokságot kurvára meg kell nyernünk, igazság szerint illene két meccsen. Mondjuk van egy olyan érzésem, hogy csak három meccsen fogjuk, de meglátjuk, mi lesz. Szeretnék látni veszprémi részről megalkuvást nem ismerő hozzáállást végre, szeretnék átlövéseket, védéseket, értelmezhető védekezést látni és a padról is taktikai húzásokat, amennyiben szükséges. Mondjuk azt a mezőnyben hatemberes bohóckodást nem kérem, köszönöm szépen, de csomó minden van még ezen kívül. És emellett szeretném, ha emonciálisan is képben lennénk, haza közönség előtt bármi áron be kell nevezni Margucot, ez nem lehet kérdés holnap, akinek az, az szerintem azonnal hagyja el a várost! Na nem mintha olyan óriási kockázatot jelentene a játéka általában, ugye, ráadásul fel kell készülni az ikszre is, ergo a heteslövésekre, szóval taktikaliag is indokolt a nevezése. Remélem tényleg nem most kapnak a fejükhöz ezzel kapcsolatban emberek. Két győztes meccsig megy a bajnoki döntő, iksznél azt hiszem azonnal hetesek, nincs gólkülönbség, mint anno, RostaMájki bajnokságot jelentő góljánál, emlékeztek? Szóval két győzelem, úgyhogy kedden vagy utána pénteken kell bajnoknak lennünk, de inkább kedden, mert a női FF kapcsán elég sok lesz a dolga mindenkinek jövő 7en.
Hajrá Veszprém, zárjuk szépen ezt az évet!
Gasper Marguc talán az utolsó hírmondó abból a csapatból, amelyik majdnem összehozta az áhított BL-címet, de legalábbis évekig ostromolta a kaput. Egyszer annál tovább is jutott, ugye, éppen pont 10 éve. Úgyhogy mindenkit szépen kérek, hogy tisztelje meg annyival meccs után az elköszönő játékosokat, hogy a helyén marad és elbúcsúzik. Nyilván a körforgalom közepén parkoló delikvensek a naffaluból az irtó fontos dolgaikra sietnek majd, de aki tudja, hogy mit jelent manapság több, mint 10 évig játszani _egy_ klubban, az tapsolja meg Gasit, pls!