Mondanám, hogy tök nyugodt vagyok, de ez nem volna igaz. Nem arról van szó, hogy szétizgulom magamat, sőt, gyorsan le is szögezném, hogy ahogy mindig, most is nyerni megyünk Zágrábba, és azt is, hogy kétségem sincs a párharc végkimenetét illetően. De mivel nyilván nekem az _én elvárásaimnak kellene megfeleljen a csapat, és arra pedig vajmi kevés alkalom volt ebben a szezonban, hát nem vagyok nagyon kisimulva. Ilyen ez, már egészen megszoktam.
Az egyszeri olvasó, aki most esik először ide be, most azt gondolhatja, hogy milyen egy elégedetlen ficsúr vagyok, de ezt azért kikérem magamnak. A győzelmet nem kell magyarázni, tudom, tudom, és hát nyilván nem is gondolom magam sem másképpen, csak....
Csak annyira idegesítő, amikor már az LA-poszt előtt két nappal is biztosan tudom, hogy mi lesz a bajom a nevezésekkel. Ez már itt a komoly része ennek az egésznek, aki idáig eljutott, az már nem adja olcsón a bőrét, és nyilván rendesen felkészül az ellenfélből. És hát nem nehéz kitalálni, hogy ellenünk mit kell csinálni, maradjunk annyiban. Egy bazinagy lutri ez az egész. Vajon jó napja lesz Nallacinak? Momonak? Nos ez a kettő kérdés dönt a mi meccseinkről jelenleg. Ok, a Zágrábot normális esetben nélkülük is oda-vissza kellene, de ez nem egy normális eset.
Ez itt már az egyenes kieséses.
Szép számú szurkoló kel útra természetesen, szinte mindenki, kivéve engem, na nem mintha irigykednék (de), csak mint tényt, megemlítem. Napsütéses tavaszi szombat, Horvátország, kell ennél több? Hogy mi? Egy győzelem? Na igen, az tényleg kellene.
Az a szerencsés helyzet alakult ki az elmúlt években, hogy rengetegszer találkozhattunk a Zágrábbal élesben. Szinte az összes ilyen meccs szoros lett, hirtelen két találkozó képe sejlik fel előttem, az egyik a tavalyelőtti SEHA FF elődöntője (ÚRISTEN), a másik pedig a szintén abban a szezonban, de ősszel letolt BL-csoportmeccs zágrábi legje. Mindkettő brutális mérkőzés volt, és mindkettő szoros győzelmet hozott. Igazából egy kivételével nyertünk minden egymás ellenit, kár, hogy az az egy éppen most decemberben volt.
De van ám ennél jóval korábbi közös múltja is a két együttesnek, ki ne emlékezne azokra az időkre, amikor még Badel Zágráb voltak, és egész konkrétan verekedős ultráik meg jégcsarnokuk, ilyesmik. Hol van már az a veszélyes kilencvenes évek, amikor busz nem mehetett be Zágrábba anélkül, hogy szét ne legyen dobálva kővel. Na, ezek a barmok már csak focira járnak, így a zágrábi lelátó évek óta inkább hajaz egy kényelmesebb, észak-német tapsikolóra, mint a Balkán egyik sportfővárosaként hírhedtre. Ez persze a mi szempontunkból egyáltalán nem baj, így szinte biztos, hogy szurkolás tekintetében az a kb. ezer piros le fogja nyomni a hazaiakat. Sőt, az a száz is, amelyik tényleg szurkolni megy a horvát fővárosba.
És akkor térjünk rá a leglényegesebb pontra: a játékra. Nem bonyolult dolog a kézilabda, az biztos, hogy átlövő és kapus kell hozzá, a többit kompenzálni lehet ilyen-olyan praktikákkal. Ergo, mint azt már említettem is korábban, a legfontosabb kérdés az lesz Zágrábban is, hogy mennyi ideig bírja Nagy és Ilic, illetve hogy a horvát védők nekik mennyi teret hagynak. A két évvel ezelőtti horvát védelemhez képest jóval barátságosabb az a fal, most valahogy nem érzem azt, hogy attól kéne félnünk, hogy valakinek kitörik a karja, persze keménynek kemény lesz, de nem brutálisan. Alattomosak viszont mindig is voltak, most is lesznek minden bizonnyal. Ugyanakkor ellenük pont elég egy jól működő hatosfal, mert míg nálunk megvannak azok az emberek, akikben ott van egy-egy meccs megnyerése akár egyedül is, náluk az ilyen klasszisból nem sok van. Horvat és Vori már rég nem az, Pavlovic, Sebetic, Mandalinic még nem, talán Stevanovictól tartok a legjobban, illetve attól, hogy egyszerre menjen jól a horvátoknak. Mert ha tényleg nyomás nélkül tudnak játszani, és valahogy összejön nekik, hogy mindenki csúcsot fusson, akkor bőven benne van a meleg pite Zágrábban. De ehhez az kell, hogy mi elmaradjunk magunktól.
Márpedig ez már itt bőven a tavasz, kinézek az ablakon és hesszelem az aranyesőbokrot, látom, hogy a mandulafa rügyei szétpattannak, süt a nap és mosolyog az idő. Tehát nem lehetünk szarok, nem igaz? Amennyiben tudunk állítani egy közepesnél jobb kapust - Mirkoban valószínűleg lobogni fog a bizonyítási vágy, én biztos vele kezdenék Zágrábban, Mikler pedig olyan stabil, mint amikor Veszprémbe érkezett, szóval ez egyáltalán nem lehetetlen feladat - és fel tudunk húzni elé egy átjárhatatlan hatosfalat, majd ezt képesek volnánk konzerválni hatvan percen át, úgy kis túlzással bármit bénázhatunk támadásban. Emlékeztek az októberi Kiel-meccsre? Nos ott történt ez betűre pontosan. Eladtuk a labdákat, de teljesen nyugodt voltam, mert láttam, hogy az a fal nem fog megtörni soha.
De nyilván jobb szeretnénk, ha elöl is tetszetős, kreatív, változatos kézilabdával, a szélsők bevonásával nyernénk 2-4 góllal, nem csak a szokásos betömöm beállóba, aztán lesz valami hozzáállással, mert az tényleg előremutató volna. Mindenki egészséges, mármint úgy értem nincs új sérült a nap alatt, rendezzük tavaszira a sorainkat, és kezdjük esélyesként az egyenes kieséses szakaszt! Kölnre esélyesként. Rendben van?
Hajrá Veszprém, jó szurkolást és mindenkinek szerencsés utat! Nem elfelejteni a horvát sporttörvény szigorát!