Egy (tétova) lépést a jó irányba

Meglehetősen zaklatott, már-már mondhatni szokásosan kaotikus őszünk közepébe igazság szerint törvényszerűen köszöntött be a szögedi cumi. Régóta hangoztatom, hogy márpedig belefér néha ez ott, ugyanakkor tök ideg voltam a módja miatt. Mert ha nem gyáván, eszetlenül, huszonnyolcadszor is ugyanabba a folyóba lépve kaptunk volna ki, akkor részemről nem lenne gond. De ez ugye nem így volt. Ezek után jött a Xavi-yoyo, amelynél balfaszabb módszert zsenge korom évei alatt én még nem láttam a kedélyek további stumfolására, majd kijött a közlemény, amiről inkább már nem is beszélnék. Azt gondoltuk, majd ez a válogatott hét velünk lesz és kicsit megnyugszunk, de hát ez sem annyira sikerült Hollandiában. Aztán jött a mindig kiváló Breszt elleni SEHA, ami tovább szította a feszületet csomó szurkolóban.

Ősz közepe, de inkább már vége van. Nem látszódik semmi abból, hogy bővebb keretünk volna, nem látszódik semmi abból, hogy a csapat gerince már évek óta együtt van, ráadásul ez a borzalmasan nyálkás, szürke köd még a védelmünket is elnyelte, amely mögött Mirko emelgeti a jobblábát szorgalmasan. Ilic, Sulic valahol a habokban, Laci ismét ötven percekben tolja, Ugalde és Chema is maga alatt, ehhez képest pedig rengeteg játékperccel, de Máté legalább kapott egy fél meccset a megnyert holland után a SEHA-ban, és Gajo is egész komoly időt töltött pályán, na nem úgy Kopljar. Szóval nem látom a haladást sajna és összességében inkább szarok vagyunk, mint előremutatóan alakulóak.

De még semmi sincs veszve.

Csoportot ugyan már nem nyerünk (nem is feltétlen kell), az szinte biztos, de azért az egyébként sem volt evidens ilyen ellenfelek között, viszont egy dolgot innentől nem tehetünk meg semmiképpen sem: nem veszíthetünk el kötelező pontokat, soha, sehol, senki ellen. Kötelezőnek én magam a hazaiakat és a PSG/Kiel (de kicsit ezt is, büntiből a tavalyi ugyanilyenért és a Szeged-meccsért) idegenbelieken kívüli összes többit tekintem, csak hogy nyomban tiszta helyzetet is teremtsek.

Úgyhogy egy kötelező győzelem következik a Silkeborg ellen.

Mivel láthatóan sebezhetők vagyunk, biztosak lehetünk benne, hogy a dánok is fel fogják fújni a pofazacsikat erre a meccsre, hiszen látták, hogy a Breszt nem volt messze, a Szeged simán, sőt, még a Schaffhausennek is volt a Veszprém Arénában minimum egy jó félideje, szóval egy félszar edzővel is megvannak azok a gyenge pontok, amelyeket rendes kielemzés után a Veszprémnél támadni lehet az eredmény érdekében. Senki ne számítson tehát arra, hogy a dánok idejönnek és asszisztálnak kedves mosollyal a mi győzelmünkhöz, mert ilyen nem lesz. Szóval eléggé meg kellene rázni magunkat, és helyretenni kicsit a világot azzal, hogy a valós tudásunkhoz megközelítő teljesítménnyel rukkolunk elő végre hatvan percen át, különben megint csóválhatjuk a fejünket egy kifejezetten gyengébbnek ítélt ellenfél csodálatos teljesítményét méltatva.

Amihez nincs kedvem.

Ha mi úgy játszunk, na nem is ahogy tudunk, hanem csak ahogy mondjuk Flensburgban vagy a Kiel elleni első félidőben, akkor ennek a meccsnek nagyon egyértelműnek kellene lennie, úgy 6-8 gólos különbséggel. Igen, tudom, hogy összerázódott a mezőny, meg minden, de ez a Silkeborg. Harmadik szezon a BL-ben, öreg Knudsen, meg sorolhatnám azokat a statisztikákat is, hogy az EHF szerint a második legöregebb és második legnehezebb keret az övüké a mezőnyben, de ezt nem akarom, mert én kizárólag magunkkal szeretnék foglalkozni végre, nem az ellenféllel vagy a körülményekkel, és nem bánnám, ha mindenki átvenné ezt a mostani szokásomat.

Szeretném, ha úgy csinálnánk, mintha az életünk múlna ezen a meccsen. Szeretném látni, hogy amikor a játék kombinatív elemei nem mennek annyira, illetve akadoznak, akkor legalább az összes labdáért kússzunk-másszunk, és az összes ziccert koncentrálva bevágjuk, amikor csak a helyzet úgy hozza. Hogy vetődünk minden kipattanóra. Szeretném, ha örömöt látnék az arcokon a lelátón és a pályán egyaránt, vagy legalább valami lelkesedést, na. Tudom, hogy nehéz, nekem is az, de muszáj kilábalnunk ebből a gödörből még most, hogy ne legyen ez az egész szezon kuka, és meggyőződésem, hogy ezt kizárólag együtt lehet csak. Külön-külön nem megy, ebben legyünk biztosak. A csapattól csupán egy meggyőző, a papírformát érvényesítő győzelem kell, hogy a szurkolók is némiképp megnyugodjanak, ahhoz pedig CSAPAT kellene a pályára. Nem az, hogy hatszor egymás után Nallaci egyedül megoldja, és nem Ilic hatvan perces kizsigerelése, mert ez így egy ideig-óráig tartó biztonsági játék csak, ami előre nem visz senkit, de legalább a néplélek is jogosan háboroghat rajta. Szeretném, ha Ancsin és/vagy Kopljar is végre számottevő időt kapna, mint ahogy Máté is középen, Gergő is szélen, és Gajic is, jaja. A Silkeborg ellen talán bele is férhetne pl. a Pálma-Máté duóban felfedezni Ilic alternatíváját rövidebb-hosszabb időkre (update: már ha Áron éppen nem sérült volna), vagy mittudomén, csak történjen már valami ilyesmi, hogy láthassuk, nem tapicskolunk egy helyben a szarban, hanem igyekszünk kimászni belőle valahogyan. Van az a régi webrádiós közmondás, hogy nem baj, ha nyakig ér a szar, csak ne hullámozzon. Na, most ez van.

Haladást szeretnék látni végre, messze nem várok magunktól tökéletes játékot, csak egy kis haladást. Lépésről-lépésre. Egy irányt, hogy hogyan, miképp gondoljuk a dolgokat megvalósítani. Értem én, hogy bezsúfoltuk őszre a komplett nem életbevágó szakaszát a szezonnak, de némi fejlődést akkor is muszáj lenne már elérni a játékunkban. Vagy a rotálásban. Vagy a csapatépítésben. Az újak befaragásával. Mert ha kifingatjuk már ősszel a kulcsjátékosainkat, majd elengedjük őket válogatott tornára januárban, akkor nem látom, hogy mitől lesznek tavaszra pihentebbek/koncentráltabbak/jobbak. Szóval értem én, hogy túlélünk jelen pillanatban, csak felesleges az egész, ha összesen egy sor végigtolja.

És akkor a lelátó.

Érthető, hogy minden rendes szurkoló agyában az kattog, hogy mi a bánatos lócitrom történik éppen most, hiszen nem nagyon vannak válaszok. Azért ezen a héten volt némi képtisztulás, de ahhoz, hogy abból összekovácsoljunk valamiféle egységet, muszáj lenne, hogy a csapat ezen a meccsen is tényleg megalkuvást nem tűrő hozzáállást tanúsítson. Abból már el lehetne indulni kifelé a gödörből. És hát soha jobbkor, jövő héten ugyanis bazira PSG-meccs van, és nekem semmi kedvem az amúgy csodálatos franszoák elleni mérlegünket összepiszkítani itthon. Ami még ehhez kapcsolódóan fontos kérés az O-szektortól a többi szektorhoz, az a fenti képen szájbarágósan látható. Nem a duda a szurkolás, bárki bármit is gondoljon, az O-ban nem véletlenül van csak egy belőle, viszont Pongrácz úr tudja használni (gondolom, bár nem állok mellette, de nyilván kivernék a kezéből, ha a fenti szabályokat nem tartaná, haha), rengetegen viszont csak azt gondolják, hogy tudják. Pedig nem. Pontosan be van lőve, hogy mire jó annak a hangja, nyomásgyakorlásra például kiváló, de a szurkolói rigmusok ütemét vagy tapssal vagy emberi hanggal kellene teljesíteni a megfelelő hangulathoz. Köszönjük!

Hajrá Veszprém!