Ki akartam lőni frissen, ahogy megfogant, aki még most olvassa, annak egészségére, aki majd csak holnap, az már képekkel, beformázva látja.
Játszottunk idén 56 meccset. Durván 3347 percnyi kézilabdázással 13 percre voltunk a tökéletes szezontól. Tizenháromra.
Mondjuk ennél sokkal közelebb nem lehettünk volna hozzá. De sajnos nekünk, drága barátom, többszörösen meg kell baszódnunk, hogy egyszer végre mi pisztolyozhassunk egy ordas nagyot.
A meccs után kitámolyogtam a fürdőszobába, egy percig eresztettem a hideg vizet a fejemre, aztán fogtam a kutyákat, és kimentem velük a szomszéd parkba. Nem értem el odáig, a park mellett le kellett ülnöm a betonra. Ott ültem néhány percig, és néztem, ahogy a fejemről csöpög a víz a flaszterre. Nem voltam dühös, ekkor már ideges sem. Egyszerűen csak úgy éreztem, mintha átment volna rajtam egy elefántcsorda.
Tudom, hogy ti is így éreztétek magatokat Kölnben, Veszprémben , az Aréna mellett, és otthon a tévé előtt ülve. Aki nem, az nem akarta eléggé. De ilyen most kevés volt köztünk, ebben biztos vagyok.
Természetéből fakadó törvényszerűsége az ember érzelmi skálájának, hogy ha egy bizonyos dolog képes semmi mással össze nem hasonlítható eufóriát okozni, akkor ugyanannak a dolognak az ellentétes végkimenetele széttrancsíroz, mint egy híg libafossal töltött lufit. Tudományosan fogalmazva.
Helyezzük kontextusba: amikor Sliskovic feltolta a petrencés rudat Vujinkáék kloákájába a hosszabbításban, és te párzásra hívó bivalybőgést imitálva szeletelted a levegőt, egy kicsit számítanod kellett volna rá, hogy ennek böjtje lesz. Hiszen tudtad ezt jól te is, minél öregebb vagy, annál többször élted át az aktuális néven síró-nevető Veszprém kalandjait, és lökte az extrém szélsőségek felé az érzelmi skáládat.
Ez most egy kicsit tömény volt. Így, egy hétvégébe sűrítve. A beharangban is írtam, hogy a Kiel elleni meccs instant klasszikus lett, és ha tetszik, ha nem, a Kielce elleni döntő is az. Témánál vagyunk.
Kezdeném a számomra legfontosabbal. Igen, vitaindítónak is szánom.
A legnagyobb kortárs futballszakértő, Jonathan Wilson Liverpoolról szóló könyvét fordítom éppen. (Coming soon, courtesy of Akadémiai Kiadó.) Ennek az előszavában írja Wilson, hogy az a baj az emberekkel, hogy emberek: mindent a végeredmény fényében értékelnek. Ha nyersz, mindent jól csináltál, ha kikapsz, mindent rosszul. Pedig ez baromság, mert például a Soccereconomics című alapmű szerzői kimutatták, hogy minden csapatsportban lejátszott mérkőzés végeredménye 30 százalékban a vakszerencsén múlik. Más szóval kiszophatsz úgy is, hogy mindent jól csinálsz.
Azt persze nem állítom, hogy Xavi mindent jól csinált. Ahogy mi, úgy ő sem hitte el, hogy ezt el lehet bukni. Talán túl sokáig várt az időkéréssel, a cserékkel (főleg a kapuban), későn jött vissza a kibaszott nagy bicepszet villantó Máté, pedig a szederjes ajkakkal harcoló Lacinak talán pár perc is elég lett volna, hogy szusszanjon egyet. Ez vitatéma, de én úgy gondolom, ha ezekért elő is vesszük, Xavi munkája az egész csapatéhoz hasonló megítélésű kell, hogy legyen.
A játékosaihoz hasonlóan tökéletesen építette fel az első 48 percet, és ugyanúgy nem tudott reagálni a Mariana-árok legmélyéről érkező, és ebből fakadóan tökéletesen váratlan lengyel feltámadásra. Míg a játékosainál ezt a magától értetődően lecsapódó fáradtság okozta (erről később), Xavinál az az egyszerű törvényszerűség, hogy a BL-döntős rutint nem lehet könyvből elsajátítani. Azt úgy lehet megszerezni, hogy az ember sok BL-döntőben irányítja a csapatát. És ezzel nem azt akarom sugallni, hogy Ortegával meglett volna. Erre ugyanúgy nincs garancia, ahogy arra sem, hogy Hofmann doktorral levertek volna. Érted.
Én egy olyan dolgot írok fel Xavinak, amiknek csak közvetett köze volt ahhoz, ami az utolsó 13 percben történt. A csapat legfontosabb játékosa Nagy Laci, nincs a keretben játékos, aki ne értene ezzel egyet. Mivel pontosan lehetett tudni, hogy Zeitzi válla paffon van, készülhettünk volna egy olyan tervvel, ami nem feltételezi, hogy Nagy László elemmel működik (kicseréled, 'szt megy tovább). Gulyi például jobblökőből volt a meccs embere a Kiel elleni csoportmeccsen, de akár Máté, akár Palmarsson képes lett volna megoldani pár perc erejéig. Andreasból pedig ígéretes hármas védőt faragott még Carlos, ott sem lett volna nagy hazárdjáték Laci pótlása. Ez véleményem szerint hiba volt, de ennek lehet akár olyan oka, amit belügyként kezelt a csapat.
Fontos leszögezni, hogy ha majd (nagyon) sokára képesek leszünk szembenézni ezzel a meccsel, azt fogjuk látni, hogy a csapatunk gazdag történetének egyik legemlékezetesebb teljesítményét tették a pályára a fiúk 47 percen át. Nem volt gyenge pontunk, bárki lépett a pályára, mindenki hozzá tudott tenni. Vertük őket, mint jég a határt, és ne legyen kétségünk, bárki lett volna a pálya másik oldalán, ugyanígy az ölünkbe fektettük volna.
A sérült Zeitzi, a félsérült Gulyi, a meccs közben megsérült Sulic, a halálosan kimerült Laci, valamint az egész évben káprázatos Marguc hasonló mértékű bekészülése együtt okozták a vesztünket. Elfogytunk, ennyi ez. Persze feldolgozni nem ennyi, jó hír viszont, hogy máris megkezdhetjük a gyógyulást.
Elfogadott tény – és Kálomista első indulatból meghozott döntése sem cáfolja –, hogy ennek a csapatnak idén kellett volna BL-t nyernie. A csapat gerince 35 éve körül, többen fölötte, és bár a fiatal játékosainkban óriási potenciál rejlik, az idén is kiderült, hogy ha BL-t nyerünk, ahhoz az ő jó teljesítményük elengedhetetlen. Hozták is, amíg bírták erővel. És szívvel. Mert az ugye nem kérdés, hogy a hosszabbítás döntetlenre hozása földöntúli bravúr volt a jó ég tudja honnan erőt merítő csapattól.
De fiatalabbak ők sem lesznek, és a világon semmiféle garancia nincs arra, hogy egy, maximum két éven belül újra bejutunk a döntőbe. Emlékszünk, 30 százalék vakszerencse. Ha mondjuk Szkopjéban nem szedálja magát katatón állapotba Sterbik, kurvaélet, hogy nem nyerünk. Ha Klein (?) nem akar barom mód labdát lopni az utolsó támadásunknál a Kiel ellen, Marguc nem lő minket a döntőbe. Semmire nincs garancia. De az ellenkezőjére sincs.
Nagy Laci kicsit már Buffonra hajaz (egyébként kicsit tényleg) abból a szempontból, hogy szilárdan ellenáll a kornak, Ilicben még mindig lobog a tűz, és az ősveszprémi szélsőpárunkban is van még patron. Arról nem is beszélve, hogy ha szerepet cserélnek a mögöttük/mellettük hasító fiatalokkal, Sliskoviccsal, Marguccsal, Ugaldéval, Nilsonnal, Ancsinnal, akkor sem csökkennek jelentősen az esélyeink a BL-döntőre.
Sulic, Chema és Terza pótlása látszik most sürgető kérdésnek. Az első kettő hiába klasszis, már mindketten lefelé mennek, Terza pedig idén egész évben nem igazolta a két átrendeződési csere luxusának jogosságát. Még mielőtt: nem fújok rá a kihagyott hetes miatt, ez csak azzal fordul elő, aki van olyan tökös, hogy odaálljon. Szerencsére ezek a változtatások végrehajthatók finomhangolással is, hiszen a keretben tökéletes helyettesek állnak rendelkezésre. Sliskovic kiváló védő, és támadásban is óriási potenciál van benne. Nilsson már most jobb, mint Sulic, viszont hármasban védekezik, nem kettesben. Chema helyét pedig végre átveheti Máté, akit most már illene értékén kezelni, és ezt egy BL-döntőben húzta alá vastag postaironnal.
Most hajnali három van. Hét órája ért véget a meccs, de máris erősebb minden más érzésnél a büszkeség. Szeretem ezt a csapatot, és most csak még jobban megszerettem őket. Legszívesebben egyenként végigölelgetném a játékosokat, hogy ők is tudják, együtt sírunk és együtt nevetünk velük. Tizenhárom kibaszott perc híján minden képzeletet felülmúló szezont produkáltak.
A három arany idén is megvolt, az előrelépésről pedig az tanúskodik, hogy mielőtt az idei BL-döntőt elveszítettük, előtte vagy 100-szor megnyertük.