Nehéz szívvel és nehéz fejjel kezdem el megírni ezt a posztot, semmi kedvem ugyanis visszanézni ezt a meccset, de muszáj lesz, mert közben pedig abban reménykedem, hogy ha kiírom magamból, akkor talán enyhül ez a fojtogató gyászhangulat, ami szombat óta bennem van, és el tudok menni Kölnbe mosolyogva...mert az is itt van a nyakunkon.
Tudtuk, hogy az odavágón szerzett 1 gól nem előny, ebben a sportágban ez már semmit sem jelent, ugyanakkor abszolút bíztam abban, hogy a lelátó a tavasszal már-már megszokott formájában támogatja majd a csapatot. Hát nem lett igazam, szerintem ez a tavasz legszarabb szurkolása volt, minden szempontból. Amennyire a csapatnak nem ment az, ami egész tavasszal igen, úgy a lelátó is tolt egy nagy nihilt éppen a legfontosabb meccsünkre, sajnos. És ez számomra egy külön tragédia. Valahogy mindenki azt várta, hogy majd csak meglesz a végén, hát nem lett. Pedig nagyon kellett volna 10 év után egy hazai ünneplés, és az össztavaszunk, de amúgy meg az egész szezonunk alapján meg is érdemeltük volna. A szombati meccs alapján viszont nem, és mivel most éppen ez a kiírás, így ezt kell elfogadnunk. Ha jól tudom, jövőre visszajön a két győzelemig tartó bajnoki döntő, az úgy egy fokkal igazságosabb lesz majd, de ez most az idein nem segít.
Jó védekezéssel kezdtük a mérkőzést a szokásos kezdőnkkel, a labda megszerzése után Lauge érkezett lendületből a Szeged hatosára, majd Blagi lerántása után hetesből jöhettünk, Gasi ugyan kihagyta, de a kipattanóra jó volt. Radivojevic értékesítette Tönnesen betöréséből kapott büntetőjüket, és folytatódott a hetespárbaj, ismét egy Blagi kihagyott lerántása utáni hetessel vezettünk, amit most Mahé értékesített jól. Szélre szépen lehúzott labdával ment be Gasi, egy Bombac-befutással válaszoltak rá a vendégek elég gyorsan, hogy aztán tököljünk egy látványosat félpályánál, amiből igen gyorsan kiegyenlítettek. 4:4, 8. perc.
Corrales ebben az időszakban még egészen jól védett, de Mikler is a másik oldalon, csak ő végig. Marguc kiállításánál éreztem először azt a teljes tanácstalanságot, ami később a teljes végjátékunkat jellemezte, a 7-8 kereszt, amik ugyan lementek, de igazi előnyt, de még csak félhelyzeteket sem sikerült kialakítani belőle. Stabil átlövő nélkül egy lövőcsel sem lövőcsel úgy igazán, anélkül pedig minden nyolcas szinte felesleges. Konkrét átlövőteljesítményünk tehát nem nagyon volt, Mahé gyönyörű beakadt lövése rövidre volt az egyetlen ilyenünk, Yahía próbálkozását, mint egy passzt, fogta meg Mikler, de kapusunk viszont még igen, Corrales ekkor éppen Frimmel-ziccert fogott meg. Ha jól sejtem, ez volt az utolsó. 6:7, 15.perc. (De nem, mert fogott még egy ziccert, amit mondjuk teljesen tévesen fújtak be a rigók hetesre, Liget kiváló védekezésénél.)
Lauge kitámasztásosa gyönyörű volt, ahogy Mahé visszafutása és odaállása a robogó Bodó elé, majd az ellentétes oldalon pedig kiharcolt egy kétpercet is a teljesen felspannolt Bodó ellen. A dán csapatkapitányunk percei következtek, a Nenadic által feladott kínait is szépen bepattintotta, a 20. percre összerakott már 5 gólt mezőnyből, többet kintről is, bíztam benne, hogy a végjátékra is megmarad ez a teljesítmény tőle, de nem így lett.
Ebben a szakaszban történt Bánhidi egyébként abszolút túltolt pirosa, lerántotta, de nem fejre és nem nyakra ütött, nem is értem, mi a szart néztek, de tényleg. És visszanézve, ez a szitu őket húzta összébb, ahogy ez gyakorta megesik amúgy, bennünket pedig kicsit összezavart. Megpróbáltuk a 7:6 ellenit, mert nem nagyon találtunk kaput az utóbbi percekben, és Blaginak ismét sikerült kihagynia az ezerötszáz százalékos ziccert. Hát nem igaz, ez visszanézve is ugyanolyan szar, mint a helyszínen volt. Nem is értem, sosem tömtük ennyi labdával a szlovént, Siposnak volt valami baja, vagy miért nem jött korábban? Belefért volna, hogy megpróbáljuk, a védelmet sem húzta volna lejjebb, sőt, magát a 7:6 ellenit sem kellett volna olyan gyorsan feladni, csak éppen Nilssonra kellett volna kijátszani. Ehhh.
Makita levadászható bejátszása után futhatott öt emberrel a Szeged, de nagyon elrontották, kontrázhattunk belőle, Petár góljával pedig vezettünk is. A félidő hajrájában alapvető dolgokban vétettünk nagyot, technikai hiba miatt tudott jönni a Szeged és kiegyenlítettek. Időntúli szabaddobással fejeződött be a félidő, 14:14. Emlékszem, ekkor még az volt bennem, hogy nekünk az ikszes félidők jók szoktak lenni, de arra nem készültem, hogy mennyire összerogyunk majd fejben a legvégére.
Mackósajt kiállításával kezdődött a félidő, számomra mondjuk még mindig érthetetlen, hogy miért középen fejezzük be az emberelőnyös támadásainkat, de Petár lőtt át, és ezzel vezettünk is, de pont addig, amíg Corrales ki nem adta szarul, Bombac pedig köszönte szépen. Édesistenem, miket csinálunk, egyszerűen nem értem. Mikler védései a második félidő elején nagyon tarkón csapták a csapatot, teljesen elbizonytalanodtunk tőle, nyilván volt ez fordítva is, persze, és igen, nem lehet mindig bízni az 5 megfogott hetesben és az 50% körüliben, de ha meg azt nézzük, hogy csak a szar kiadott labda nélkül már bajnokok lennénk, az elég frusztráló helyzet. Mint ahogy az is, hogy vagy 20% körüli a kapunk, vagy 45%, semmi stabil alapteljesítmény nincs benne a mostani Veszprémben, vagy fekete vagy fehér. Most a szarabbik kapunk volt, pedig már egy 25%-kal is nyertünk volna. Persze, kár az ilyesmin károgni, és Csupor Károly a beállása után úgy is tűnt, hogy hozni tud egy kötelezően minimál szintet, de aztán sajnos nem így lett.
Tötyögtünk, pötyögtünk, ahogy a szurkolást, úgy a támadójátékunkat is meglehetősen noszogatni kellett, igazából Mahé volt az egyetlen megbízhatónk elől, Liget pedig hátul volt nagyon stabilan, de ennyi egyáltalán nem elég. Míg a Szeged pedig a Martins-Rosta duóval egész friss dolgokat tudott villantani, tőlünk Nenadic próbálkozott ugyan, de nem nagyon éreztem benne az erőt, és hogy őszinte legyek, nekem nagyon hiányzott egy Lékai, aki ezekben a helyzetekben simán bemegy a falba a pofonjaiért. A két balszélső teljesítményének tudatában pedig még nagyobb hiba volt nem benevezni, de hát ugye, utólag okosnak lenni olyan, mint előre hülyének.
Amennyire képben voltunk egész tavasszal a végjátékokban, most pontosan annyira őrlödtünk fel benne. A Csupor Károlyról becsorgó labdával kezdődött minden, és ugyan még visszajöttünk Marguc góljával ikszre, sőt, Liget csak azt nem sáncolta le, aki nem nézett kapura, de a támadásunkat nagyon elhamarkodottan lőtte el Makita, majd az üreskapus kapufa is rúgott rajtunk egy hatalmasat. Szörnyű ezt visszanézni, na, főleg még a gyász ezen szakaszában.
A végjáték aztán olyan szinten fordulatos volt, hogy gyakorlatilag külön meccs kezdődött meg, minden támadás után más állt jobban, de sajnos védés, az nem jött több, anélkül pedig nehéz, na. Ahogy mentünk a vége felé, annál tanácstalanabb támadásokat mutattunk, mindenki várt a másikra, egyáltalán nem mozogtunk labda nélkül, hanem abszolút egyénieskedésekre építettünk, kizárólag. Bodó kapufájánál már kicsit nyakunkban is éreztem az aranyat, és visszanézve, még most sem értem, hogy tudtuk ezt elbaszni. Hogyan nem tudtunk eljutni megint a kapuig? Hogyan nem vettük észre a pályára futó Rostát? Hogyan maradhatott annyira egyedül középen a vonalon az utolsó másodpercekben? Hogyan? Hogyan? Hogyan?
Az őszi bizonytalanságunkat láttam magunkon a végjátékban, hogy nincs, aki fel meri vállalni, és végig is tudja csinálni rendesen, hogy beszartunk attól, hogy hiba lesz, ezért inkább mindenki a minimumra vállalkozott, és így senki nem maradt, aki megoldotta volna. Oda kellett volna tenni egy szélsőbefutást, mert már eleve arra a Yahíára élezni ki bajnokságot eldöntő támadást, aki két jó egymást követő meccset sem tudott felmutatni ebben a szezonban, hát na. Amikor ott volt Petar, de Mahé is simán megoldhat egy ilyen szitut, bár jellemzően Laugével fejeztük be a tavaszi meccseinket, na meg ott volt Andriska, és mondom, nagyon adta volna magát egy szélső befutás, ami nekem mondjuk egész meccsen hiányzott. Meg az ész is. Meg a rutin. Ha csak a lelátóra csapja fel Yahía az utolsó támadásunknál a labdát, akkor valószínűleg bajnokok vagyunk. Ha csak egy lövéssel többet fog bármelyik kapusunk, akkor bajnokok vagyunk.
Kicsit igazságtalan ez így egyébként, tényleg nagyon dühítő, ahogy egy percen elmehet egy jó tavasz, márpedig most ez történt a szemünk láttára. Harmadszorra ünnepelt bajnoki címet a Szeged Veszprémben, amíg bírtam cérnával addig néztem, nem hiszem, hogy bárki felróhatja bárkinek, hogy ezt meddig tudja/bírja/akarja végigélni, a játékosok átvették az érmeiket, a Szeged pedig örült a sajátjaival. Pont. Lehet ezt forgatni, csak felesleges, máshol sem maradt volna sorfalban a hazai közönség, mert minek is? Itt ma egy győztes volt és egy vesztes, persze, jól hangzik az, hogy szép az ezüst is, csak egyrészt nem igaz, másrészt pedig nálunk továbbra is aranyban mérik a hazai sikert, és ebből nem is engednék soha. Ebből következik, hogy soha nem fogok tudni örülni egy ezüstnek, ez van. Maximum a BL-ben.
Remélem ezzel most le tudom zárni ezt magamban, elképesztően fájt, tegnap nem is tudtam visszanézni, sőt még ma is rendesen gombóc volt végig a gyomromban. Amit még inkább remélek, az az, hogy a csapat valahogy le tudja rázni magáról ezt szombatra, illetve előbb is le kellene, mert az már késő lesz sajna. Van 4 napunk arra, hogy összekapjuk magunkat minden szinten, kezdjük el minél hamarabb!
Muszáj gratulálni a Szegednek, kihozták a szezonjukból amit tudtak, ezt pedig el kell ismerni!