A visszavágó érzelmes pillanatokkal kezdődött, ha eltekintünk attól, hogy almalézést véltem felfedezni már bemelegítés közben is, mert az inkább vicces, mint érzelmes -, de mivel napok óta tartó gethámnak köszönhetően esélyem sem volt lemenni, ezért bizonyosan nem tudhatom. Majd cáfolják vagy megerősítik a helyszínen lévők. De Nallaci pályafutását megköszönték Szegeden is, és az biztos, hogy remek pillanat lehetett, amikor közösen NagyLacizott a két tábor. Meg is érdemelte. Köszönjük neki. Mondjuk biztos jobban örült annak, hogy Bartók Csabától kapott ajcsit, mint ha random szegedi nem ismerőstől kapta volna, de mindegy.
A meccsről egyébként nem is tudnék túl sok mindent elmondani azon kívül, hogy szerintem ez a két csapat élete legcsajosabb meccsét tolta egymás ellen, már ami a bénázásokba oltott technikai hibák számát illeti. Emberek, szörnyű volt nézni, de persze, összességében ki nem szarja le, ha 11 gólos előnnyel érkezünk Szegedre. Ugye. Nyilván ilyenkor az ember próbálja megúszni, próbálja kihúzni az előnnyel, egyszerűen nem is tudsz mást csinálni, de tényleg, főleg egy jövő heti FF-ral a nyakadban. Hú, de jó ezt leírni. Bajnokként. Ajándékként.
A mai meccset tehát úgy hoztuk, ahogy tudtuk, de megúsztuk a sérülést, és nem volt kérdés egy pillanatig sem a bajnoki címünk. Nekem ennél nem kell több, maradjunk annyiban. Volt néhány kiemelkedő teljesítmény, aminek örülni is lehet, Tönnesen pl. egyértelműen ilyen, abszolút motivált volt, és harapott, ahogy kell, Andriska szintén, a világ legjobb támadó beállója, valahogy fel kéne hozni a védekezését is kicsit kettesben, de amúgy így is kurva sokat tesz hozzá. Mahé egészen elképesztően kiszámíthatatlan, és azt stabilan tudja, Marguc labdaosztásai középről, amikor valamilyen kerülős figurából középre került, és övé volt egyms után két gólpassz is. Máté hozta a szokásosat, az elején kicsit belerohant az egészbe, de amikor a legszerencsétlenebbek és legtanácstalanabbak voltunk támadásban, akkor például ő lőtte át a szegedi falat. Mahé szintén hozzátette a magáét, és bár Petár sokkal felelőtlenebbül játszott a múlt hetinél, ez is bőven belefért ma. Minden belefért ma. Nem is értem, hogy a Szeged mi a szart akart? De most tényleg. Vagy már annyira elengedték? Még mi voltunk a gyorsabbak, mi kezdtük előbb a közepeket, mi akartunk jobban menni, de még mi sem, lássuk be. Egy pillanatra nem volt zabszem a hátsónkban, egész egyszerűen csak lehoztuk a meccset. Egálra. És ez bajnoki címet jelentett ma. Ami visszatérően elképesztően pozitív, az az, hogy a lőlapunk megint elképesztően kiegyensúlyozott. 10-12 játékos lő 1-5 gólt. Pont.
Egység. Erő. Győzelem.
És most, hogy Pitics pajtásom színjózanon szétfröcskölte magát a konyhámban a szódával, az jutott eszembe, hogy egyébként ezt lehet, hogy pezsgővel kéne. Mert most azzal kéne. Visszaszereztük a bajnoki címünket egy olyan szezon után, amit én hivatalosan már októberben elengedtem. Nem azért, mert nem bíztam a játékosokban, nem azért, mert nem bíztam DD-ben (az első pillanattól fogva örültem neki), hanem mert úgy voltam vele, hogy ez az egész félrevitt Vranjes év egyszerűen eltarthat bármeddig, úgyhogy én most kurva türelmes leszek. Az is vagyok amúgy. Egy prioritásom volt idénre, az, hogy VISSZANYERJÜNK A BAJNOKI CÍMÜNKET!
Nekem idén semmi más nem volt fontos.
Minden ismerősömnek elmondtam, le is írtam néhányszor, volt is néhány vitám ezügyben, de akkor sem érdekel a kupa, nem veszem természetesnek Kölnt - talán azért izgultam annyira a Flensi elleni visszavágó előtt - de a bajnokság mindenek felett. Mert van egy csomó minden, de ez A FONTOS. És amikor elkezdtem azt látni, hogy a csapat és főleg DD is ezt gondolja, akkor egyszer csak megszállt a nyugalom. Ezért nem fostam össze magam az első meccs előtt, és bár volt bennem némi stressz még ma délután is, egyszerűen nem volt benne az agyamban az a lehetőség, hogy ezt elbukhatjuk. Mert nem is bukhatjuk. Annál sokkal erősebben vagyunk.
Sokkal.
És ez nem csak abból a szempontból fontos, hogy VISSZANYERTÜNK A BAJNOKI CÍMÜNKET, hanem abból is, hogy ebben a lelkiállapotban várhatjuk Kölnt. Ami, ugye, ajándék! Nekem mindenképpen. És mindenkinek legyen is az. Köln nem természetes, Köln nem jár, Köln nem mindannapos dolog. Azért mindenki megdolgozott Veszprémben. Mint ahogy ezért a bajnoki címért is. Úgyhogy most mindenkinek szeretném megköszönni ezt:
- David Davisnak,
- mindenkinek, akinek köze volt ahhoz, hogy DD legyen az edzőnk,
- mindenkinek, aki addig és azóta is azon dolgozik, hogy a játékosaink és az edzőink elégedettek és BAJNOKOK legyenek.
- magunknak, szurkolóknak, akik megjárták a poklot idén, de mégis van mit ünnepelnünk.
- NagyLacinak, aki nem tudom, hogy vajon jelzés értékkel-e, de átadta Terzának a főszerepet.
- Momonak, aki talán itt játszott pályafutása során a legtöbbet, és igazából még a keresztapám is lehetne, ezzel a névvel.
- a két visszavonulónak AZT a gólt.
Szóval éljen, éljen, és köszönöm, ma ünnepeljünk, aztán jövő héten forduljunk Európa felé. Mert ott mindig bármi lehet.
26!