Utólag kicsit sárosnak érzem magam én is, mert ahogy azt le is írtam, nem igazán csapott meg a derby szele, odavágón +9, elhullott szegedi pontok, blablabla, igazság szerint kicsit félvállról vettem ezt. Jó, nyilván én inkább megtehetem, mint a csapat vagy Vranjes, de tőlem sem volt szép, ezt el kell ismernem. Illetve hát ennyire azért nem kell megfogadni a tanácsaimat, Bodó meglövetését sem úgy értettem, hogy aztán egyáltalán ne is védjük a bombáit.
Azóta is abszolút váltakoznak bennem különféle érzések, hol azt duruzsolom magamnak, hogy igazából mindegy volt, sőt, bizonyos szempontból talán jól is jött ez most mindkét félnek, hol pedig azt, hogy a büdöspicsábamár, mégis hogy történhetett meg velünk egy ekkora szégyen? HOGYAN? Értem én, hogy minden sorozat megszakad egyszer, de héé már, hazai pályán NEM kapunk ki a Szegedtől, azt hittem ez mindenki fejébe bele van verve. Vranjesébe is. Akkor sem, ha nyertünk ott kilenccel. Akkor sem, ha nem számít sehova. Akkor sem, ha lila sörényes unikornisok potyognak az égből. Akkor sem. Nem. Baszki.
Ljubo nem nagyon csinált titkot abból, hogy ez a meccs egy a sok közül szerinte, ami valahol védhető álláspont is lehet(ne), ha mi is a Bundesligán nevelkedtünk volna ugye. Értem én, hogy Máté orra és Nenadic nem 100%-os formája miatt muszáj volt valamit kitalálni időlegesen, illetve nyilván keressük a lehetőségeket, de nem egy hazai derbyn, ember! Még akár működhetett is volna a három balkezes felállás, de akkor sem így kezdek. Vagy nem értem, ezt komolyan azóta sem értem. Meg is leptük vele magunkat rendesen, mert aztán a Szeged nem pislogott nagyon bele, mi annál inkább, Tönnesen olyan homály bejátszást tolt elsőre, hogy a labda közelében sem járt Andriska egy hete. Másodszorra pedig Momot sáncolták bántóan könnyedén, de végül NagyLaci köszönt be egy átlövéssel. Aztán gyorsan ki is szórtak a most már menetrendszerűen érkező, meccs eleji, jogos kétpercére, Bodó visszahúzása miatt, így mégis jött Máté irányítóba.
Ez mondjuk nem zavart bennünket abban, hogy két perc alatt a második labdát adjuk a Szegd kezébe gyakorlatilag, és ezzel iszonyú kellemetlen helyzetbe hozzuk a kapusunkat, aki a harmadig ziccert kapta az arcába derby-nyitánynak. Ráadásul a visszarendeződés sem tűnt nagy barátunknak, így eshetett meg, hogy a második ajándék labdájukkal konkrétan négyen értek fel, miközben nálunk összesen a Marguc-Lékai duó mutatott hajlandóságot a visszafutásra. Utólag ezek már egyértelmű jeleknek is tűnhettek. Egyébként Mirko kezdetését abszolút adtam, le is írtam előzetesen, hogy meglépném, ennyi kísérletezgetés épp belefért volna erre a meccsre nálam, és igazából jött is, amire számítottam, meccs eleji hatalmas nihil után elkezdett belerázódni, és egész szépen fogta a labdákat. De akkor miért kellett leszedni? Ezt sem vágtam. És most nem Mikler ekézésének szánom ezt, félreértés ne essék, de ha annyira mindegy, akkor miért nem adjuk meg ezt a meccset, főleg, hogy jött is szépen fel Mirko teljesítménye.
De ne szaladjunk így előre, mert voltak itt még kritizálnivaló dolgok dögivel, mint például az a 3.(!!!!!!) percben döbbenetesen bealvó fal, amelyikben kb. tizenegy méterről kaphat asszisztot Bánhidi úgy, hogy Tönnesen két centivel arrébb csaknem zsebre tett kézzel mozizza a jelenetet. A túloldalon bezzeg Bodó simán letámadta az amúgy iszonyú ívelgetés után Marguchoz épp csak eljutó labdát, és most nem is az a lényeg, hogy ez egyébként a szabálytalanság határát melyik irányból súrolta, hanem hogy az az agilis hozzáállás abszolút hiányzott a csapatom háromnegyedéből. Vagy még többől. Egyébként tudja valaki, hogy Tönnesennel mi van? A hatodik percre abszolvált egy eladott labdát, egy kihagyott ziccert, hátul egy orbitális bealvást és egy méteres belülvédekezést, ami lássuk be, nem túl biztató. Megragadt valahol az Eb-n a teljesítménye, vagy nem tudom, mi van. Bodóra is neki kellett volna fellépegetnie, amit még ha néha meg is tett, hát nem tolt túl hatásos faultokat. Pedig idén még hó is volt, igazán norvég volt az időjárás, erre nem lehetett panasza. De nem akarnám egyedül őt kardélre hányni, mert a szerencsétlenkedésből mindenki szépen kivette a részét, sajnos Vranjessal az élen.
Aztán az időkérést követően megráztuk magunkat, visszaterelődtünk a józanabb típusú meccselésbe és visszajöttünk -4-ről úgy, hogy abban a szakaszban felállt végre egy viszonylag jól működő védelem, persze, hogy a Sulic-Nallaci-Blago-Terza tengellyel, de Bodó lövéseit még mindig csak nyomoztuk ugye, ráadásul támadásban továbbra is egészen böszme hibákat vétettünk, így az egyenlítésre még várni kellett. Egészen a 21. percig amúgy, amikor is végre egymást követő három szépen kivédekezett szegedi támadásból tudtunk megindulni hirtelen, kettőt a frissen pályára lépő Nenadic, egyet pedig Sulic zúzott be, nagyjából egy perc alatt ott is voltunk végre. Mirko elé összeállt a fal, elkezdte fogni a folyosókat szépen, úgy tűnt, hogy ráléptünk a helyes útra végre.
Pastor időt is kért két agyvérzés között, miközben mi teljes lelki nyugalommal tekintettünk előre. Legalábbis én. Fel sem merült bennem, hogy a meccs nem lesz meg. És ez a legszörnyűbb az egészben. Itt aztán elkezdett kicsit adni az élet, Sostaric kapufája utáni támadásból aztán Tiagus kétkezes lökése miatti emberelőnyünket váltottuk gólra egy csodás húzással szélre, és ezzel először vezettünk a meccsen. És mivel a félidő hajráját viszonylag stabilan, egy-két góllal vezetve hoztuk úgy, hogy közben Mirko és a fal elkezdte tenni a dolgát, tényleg nem aggódtam. De azért a kérdések ott motoszkáltak a fejemben. Például, hogy oké, tegyük fel a taktika elsősorban az volt, hogy erősítsük az átlövő teljesítményünket, illetve nyilván próbáljuk minél jobban tehermentesíteni a két sérült irányítónkat, ezért kezdtünk a három lövővel, de elég gyorsan kiderült, hogy a Tönnesen-Momo-Nallaci trió klasszikus átlövéseivel nem fogunk meccset nyerni (és baszki ebből a trióból Laci lőtte a legtöbb ilyet!!!), akkor miért nem nyúlunk a tavasszal már tényleg egész pofásan működő szélsőjátékunkhoz? Vagy az egyszer-kétszer sikeresen elsütött kétbeállóhoz? Jó, az összeálló fal és a szintén sikeresen tolt kétirányítós játék megfordította a meccset, de várható volt, hogy ennyi nem lesz elég a második félidőre.
Technikai hibákkal, majd Bánhidi és Gajic keze általi gólváltásokkal kezdődött az újabb felvonás, védekezésben hosszút cserélő Terzával, amivel ugye gyakorlatilag feladtuk az egyik oldalas lerohanásunkat. Persze a védelmet én sem piszkáltam volna, épphogy elkezdett működni, de Bodó NagyLacival a nyakán is olyan visszahúzottat lőtt Terza fölött, ráadásul kiszorítva, hogy Mirko arrafelé legyezni sem tudott. Nem tudtuk tehát tovább növelni a különbséget, ragadtak a nyakunkra.
Aztán néhány hibájukat tökéletesen kihasználva nekiiramodtunk, és Gajic után Ugalde is elsprintelt a labdával, rögtön mentünk is hárommal, sőt, ezt követően elkezdtük tömni is őket felállt fal elleni labdákkal, és ez jó is volt így. Amilyen faszán szállt be Nenadic az első félidőben, olyan gyatra teljesítménnyel itt, két eladott labdát produkált úgy kb. fél perc alatt, nem is értem. Kapuspillanatok következtek, Sego is, Alilovic is ziccert védett, ezzel pedig továbbra is tartani tudtuk szerényke előnykénket. Hetesvédésből egyébként jók voltunk, Roli is így nyitotta az ő játékidejét, hogy aztán utána hosszú időn keresztül csak ziccert kapjon, de a szegedi kapus sem akart adós maradni a teljesítménnyel, először Laci, majd Máté zúzta bele kegyetlenül a ziccerét, ezt pedig itt nem lehet, ennyi tiszta helyzet kihagyása egy jó Szeged ellen egyszerűen nem fér bele. Nem is fért.
Ilic villant végre, talán először a második félidőben, és ekkor már körvonalazódott a szoros money time lehetősége, ami nyilván várható volt valamilyen szinten, de akkor sem tetszett gondolat, sem a meccs üteme. A 26. gólunkból szeretnénk sokkal többet a jövőben, igen, itt megint meg tudtunk pattanni kicsit, és úgy tűnt, hogy esetleg tudjuk ezt a két gólt tartani. Ugalde-Lékai kínainál talán ki is simultunk kicsit, korán és feleslegesen egyébként, mert azt látni kellett, hogy finoman szólva sem a legerősebb fallal kezdtük a véghajrát. Ez, és az utolsó öt percben kihagyott ziccerek meg is hozták az eredményt, -3-ról néhány perc alatt kiegyenlített a Szeged, ezzel pedig szépen áthelyezték a nyomást ránk az elvileg tét nélküli meccsen, ezen a ponton az addig viszonylag keveset hibázó Lékai keze is megremegett, kiadta Sostaricnak szélre. Ebből aztán jött is a fordítás, így hosszú idő után ismét mi futhattunk az eredmény után, pont rosszkor, a végén ugye. Mikler kivégzése már csak hab volt a hígfos tetején, nyilván hatalmas kár, hogy az a labda nem ment ott be az ikszért, igazából kisebb fajta csoda, hogy eljutottunk a lövésig, de ott már mindegy volt a mi szempontunkból ugye.
Egy igen hektikus, erősen túlvariált meccset toltunk egy sokkal inkább nyerni akaró Szeged ellen, és ha ez önmagában nem lenne elég, utána még beszélünk is zöldségeket. Értem én, hogy kilenc góllal nyertünk ősszel, Szegeden, és hogy ezzel illetve a decemberi szögedi pontszórással gyakorlatilag eldőlt az alapszakasz-győzelem kérdése, de ettől még ez egy fontos meccs. Nekünk, szurkolóknak mindenképpen az. Fontos. Nem csak egy a sok közül, még ha érteni is vélem a lényegét ennek a kijelentésnek. De ha így is gondolom, mélyen kussolok róla, és nem mondom a szurkolóknak, mert ha mi megpróbáljuk megérteni a szakmai érveket, akkor Ljubo és a csapat is értse meg a miénket. Nekünk ez nem csak egy meccs. Ez A MECCS. Sokan mondták, tényleg kicsit közhelyes, de inkább nyerjen itt a Skjern, mint a Szeged még egyszer. Nézhetjük egyébként úgy is, hogy letudtuk az éves jócselekedetünket, nekik nagyon kellett ez lelkileg, nekünk pedig jókor jött a pofon, természetesen, de azért remélem szégyelli magát minden illetékes.
2003 óta nem kaptunk ki tőlük rendes játékidőben, az Arénában pedig még soha, ezek nyilván tények. Az Arénát mondjuk már 2010-ben elrontotta a Berlin, de ettől még nem kellene beletörődnünk abba, hogy ez természetes. És ezen a ponton a szurkolással is illene kezdeni valamit végre, mert nincs meg az a plusz, ami megvolt régebben. Sajnos. És először egyénileg volna érdemes megvizsgálni ezt a kérdést, úgy értem, mindenki nézzen magába jó mélyen, és tegye fel ismét a kérdést, hogy vajon én mindent megtettem a lehetőségeimhez mérten? Amikor végre mindenki igennel válaszol erre, akkor talán előrébb totyoghatunk ebben.