Vautor kolléga megírta anno a listára, meg lesz még a böjtje a sikeres óvásnak. Mondjuk akkor biztosan nem arra gondolt, hogy annak a bizonyos Tatabánya meccsnek az utolsó másodpercei mint déjà vu, úgy játszódnak majd le újra, csak épp ellenünk, és pont a kupadöntőben.
Maga a meccs szinte tökéletesen úgy zajlott le, ahogy azt a kék beharangban megírta házi látnokunk, vautor. Jól kezdett a Szeged és Sierra, ezzel egy darabig még vezetettek, aztán megérkeztek a védelmek is, amiből mi jöttünk ki igazán jól, fokozatosan elnyúltunk. Támadásban már ekkor is voltak bajok bőven, sajnos Ilic továbbra is rém gyenge, a védők is, kapusok is olvasták Momo minden mozdulatát. Szerencsére Palmarsson és Máté húzták a szekeret szépen, plusz az Aron-Andris kapcsolat már-már zavarbaejtően jól működött, értem én, hogy ezek ketten imádják egymást, de könyörgöm, Aron, a tiszta helyzeteket nem lehetne néha csak simán bebaszni? Az első félidőben ez is belefért, Skuben és a kínaikon kívül más nem működött a kék oldalon, Roló is szépen hozzátette a magáét, kilencesen kívülről nem lehetett gólt lőni - igaz, ez Sierrára ugyanígy igaz volt.
A hozzáállásunk volt az, amiért igazán jó volt ezt a meccset nézni, minden közeli élmény volt, mindegy, hogy Margucot láttuk gól után, vagy Nagy Lacit egy sután befejezett ziccert követően, esetleg Timut a padon, mindenkiről sugárzott az akarás. OK, Palmarssonon most sem látszott semmi, de aki gejzírek között, konstans zimankóban nőtt fel, annál meg tudjuk érteni, ha nehezebben ragadják el az érzelmei.
A hozzáállást illetően beszédes volt Pastor első időkérése, előbb lehajszárítózta a szegedi fejeket, aztán finoman célzott arra, nem ártana kicsit több figyelem. Jogos is volt, az előnyünket nagyrészt az indulásgóljainknak (!) köszönhettük, több paszt is lelestünk, és a kényszerből ellőtt labdákra is rá tudtunk gyorsítani. De összességében is azt lehetett érezni, mi ma jobban ott vagyunk, figyelemben, fegyelemben, akarásban.
A szünetre kicsit megint leadtunk adtunk az előnyünkből, be is villant egyből a veszprémi bajnokink. De most Laci egész sokat pihenhetett, őt Ancsin helyettesítette, Sulic, Ilic a szokásoshoz képest szintén keveset voltak pályán, szóval okosan cseréltünk, ez jó előjel volt.
De aztán a második félidőt ugyanúgy kezdtük, mint az említett veszprémi meccsen. Ha nem is azonnal, de a Szegedet visszaengedtük a meccsbe. Azért nem azonnal, mert a védekezésünk továbbra is jó volt, ami aztán a meccs végéig így is maradt. Viszont elöl minden ötlet elfogyott, ahogy a kék fal felkeményedett. Ebben a szakaszban nem jutottunk a szaggatottnál közelebb Sierra kapujához, ebből jöttek az egyéni megoldások, előkészítetlen távoli lövések. Mondhatjuk úgy is, a feneketlen mély keret ellenére megint ott tartottunk, hogy Ilic rossz formája miatt egy irányító-átlövő (Pálma), egy irányító (Lékai) és egy jobbátlövő (Nagy Laci, mert Ancsin egy labdakezelési hiba után többet már nem léphetett pályára...) a belső posztokra. Ez bizony rettentő vékony.
A másik sirámunk az emberelőnyeink ki nem használása volt, jó, ha döntetlenre ki bírtuk hozni ezeket a két perces szakaszokat. Cserébe hátrányban is egész jól tartottuk magunkat, sőt, a meccs kulcsa végül az 57. percben összeszedett két büntetésünk lett. Terzic és Ugalde kiállítása is elég véleményes volt, a Szeged megkapta ezzel a ziccert, de nem tudott élni vele. Az egyik oldalon Palmarsson közbelövését még védte Sierra, de Máté kiszorított helyzetből eleresztett bravúros, rövidre húzott lövése már befért, miközben a másik oldalon Mirko védett két brutálisat ziccerben, ezzel életben tartva az esélyünket.
Így az utolsó két percre iksszel fordultunk, gondolatban már elkezdtük összeállítani a heteslövők névsorát - nemcsak mi, Xavi is, aki hódolva új hobbijának, a vége előtt másfél perccel Gajicot írta be a jegyzőkönyvbe. Ez az előre eltervezett taktikai húzás végül nyerőnek bizonyult: miután Gasi és Momo is rontott hetest, Palmarsson állt oda, és beverte mindet kegyetlenül, beleértve az utolsó másodperceset is, amivel megszerezte nekünk a Magyar Kupát.
Nem tehetünk mást, muszáj megemlékeznünk a m4sport teljesítményéről is, mert sajnos nemcsak a piros-hetes kombót megelőző szitut nem láttuk - konkrétan nem találtak olyan kameraállást, ami vette volna. Knézy szerencsére ezúttal otthon maradt, így mindössze - az amúgy stílusát tekintve egészen elfogadható kommentátor - szabályértelmezési problémái és Blazevic átkeresztelése Vranjesre (most komolyan, tényleg nincs ott egy szerkesztő, aki rászólna a fülére?) borzolták az idegeinket.