Tulajdonképpen kimásolhatnám a februári posztomat annyi változtatással, hogy Rasmus Laugét mindenhonnan kihúzom, mert akkor elég sok energiát fektettem abba, hogy feltérképezzem, hol, mivel és hogyan lehet megverni őket, és ahogy a Flensburg sem, úgy valószínűleg az ellenük működő taktika semmit sem változott. Pontosan ugyanazt kell csinálnunk, mint február 27-én a második félidőben, csak most nem kellene harminc percnyi előnyt adni nekik. Hátha úgy könnyebben megy.
A februári meccsünk előtt nagyon hasonló volt a közösségi hangulat, kicsit szkeptikus, nagyon cinikus, elkeseredett, de semmiképpen sem bizakodó, mivel a meccset megelőző fordulókban finoman szólva sem lehengerlő játékkal és főleg nem nagy különbségekkel húztuk be a dolgainkat (Besiktas idegenben 34:38, Zágráb itthon 27:25 úgy, hogy mindkét meccs félidejében sokkal megnyugtatóbb előnyünk volt), ráadásul jellemzően a második félidőben, annak is a végén engedtük magunkra az ellenfelünket. Na szóval ezzel a felvezetéssel készültünk északra a sorsdöntő meccsre, hiszen az a két pont mindenképpen kellett ahhoz, hogy a csoportgyőzelemre matematikai esélyünk lehessen. Aztán az első félidei bénázás után olyan másodikat toltunk, amiről csak álmodozni mertem, minden poszton brutálisat javultunk menet közben, felismertük, hogy a beállókra, lövőinkre nagyon figyelnek, így elkezdtük szélről megbontani őket, és végül egészen egyszerűen megvertük őket a saját fegyverükkel. Plusz atomvédekezéssel, hú, de jó volt. Persze Laci is brutálisat ment, Pálma is döbbenetes második félidőt tolt, de tényleg mindenki csak hozzátett.
Most is valami ilyesmi kéne, kíméletlen egység, vasakarat, egy működő csapat és egy vezér.
Első meccsre érkezünk, ami tipikus bénázást szokott hozni mindenhol, ráadásul eléggé megtépázva vágunk neki már most, fogalmazzunk talán úgy, hogy a bő keret kapóra jön. Se Máté, se Ivan, ami leszűkíti belső posztos variációs lehetőségeinket, ugyanakkor szezon eleje van, és szerintem márpedig a játékosaink többsége képes lejátszani akár hatvan percet is rendes szinten, de, így ez annyira nem ijeszt meg.
Mondjuk nálam belefér a szoros cumi is ezen a meccsen, de csak akkor, ha egyébként a győzelemért mindenki minden tőle telhetőt megtett. Ugyanakkor ez egy kicsit oximoron így, mert ha mindenki minden tőle telhetőt megtett, akkor bezony nyernünk kell. Flensburgba nem sokan járnak pontokért, de mi pont azok vagyunk, akik igen. Próbáljuk meg kicsit lassítani őket, sajnos ezt a csapatot nem tudjuk meglepni a rohanással, mint mondjuk a Bresztet, az az ő éles fegyverük, viszont észnél kell lenni, és ha ismét a középső embereink kapják a védelmüktől a kiemelkedő figyelmet, akkor újra szélről kell megvernünk őket. A szélsőink megvannak ehhez. Szemmel szépen kövessük le a milliónyi keresztjüket, de ne tömörüljünk rá be középre, mert akkor ők nyernek. Inkább lőjjön Glandorf kilencről, mint Eggert vagy Svan szögből ziccert.
Anderssonról még néhány gondolat, ha neki az elején homályokat lövünk, gyorsan bele tudjuk lovalni egy olyan extázisba, ami meccset dönthet el. Ezt kell a legnagyobb ívben elkerülnünk, mert akkor végünk van, a két szélső pontosan ebből él, a kapusainktól pedig nem várható el, hogy ziccerek garmadát fogják ugye. Szóval borzasztó okosan a lövésekkel.
Ennyit erről hirtelen, órákon belül visszavonhatatlanul elkezdődik számunkra a BL, ne beszéljünk Kölnről és a végéről, mindig csak a következő feladatig tekintsünk előre. Ez pedig ma Flensburg.
Zúgjon az É-pí-tők, hadd legyünk büszke veszprémiek!