Még mindig csak kavarognak bennem a gondolatok, egyrészt elképesztően büszke vagyok a csapatomra, akik ismét hatalmasat küzdöttek igazi csapatként tegnap, ahogy majdnem egész évben is tették. Másrészt döbbenetesen szégyellem magam, mint minden rendes szurkoló ilyenkor, mert olyan dolog történt, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül, és ami még soha eddig ebben az Arénában. És hát persze tökre örülök is, és még mindig fáradt vagyok, pedig nem is voltam az éjszakában. Na de kezdjük az elején.
Csudás napsütésben készülődhetett a város az egyik legnagyobb kézilabdás eseményre, a felhők csak a háttér mögött tornyosulgattak, és nem is nagyon érintettek előzetes gondolataimban. A Vardar nagyon készült, Árpád hiába is szedte le a súlyt csapata válláról azzal a Telekomos interjúval, mindenki tudta, bármi áron továbbjutni érkeztek, és minden eszközt bevetnek majd. Mindent. Ehhez képest amúgy még barátságos is volt a meccs, viszonylag. De csak viszonylag, mert _benito SEHA-döntő alatti észrevétele:
"Toskicnál nagyobb türhőt még nem szült a világra szerb anya"
most is helytállónak bizonyult, az ember képtelen viselkedni, ezt a tétet pedig már a meccs folyamán sem látszódott hajlamosnak feldolgozni, nemhogy a kiesést. Biztos őt sem kell félteni, na de aki Ugaldéba képes ilyen szinten belekötni, arra én nem tudok mit mondani. Megvolt az a mozdulat, amikor azt magyarázta neki, hogy majd kinn megbeszéljük? Jesszusom, súlyos viselkedési zavarokkal küzdő srác lehet, vagy ha tündérpofa az életben, az még ijesztőbb, de szerencsére ezen a szinten már sok dolgunk nem lesz vele, ősszel ugyanis bejelentette, hogy távozik a Velenjébe. Majd azóta élete szezonját futja, kétszer annyi gólt lőtt a BL-ben, mint eddig valaha, simán benne van, hogy ennek a megbánása is magyarázat az ilyen türhőségeire. Hatalmas csoda, hogy a Szeged még nem igazolta le. Szegény Celje. És nem csak ő megy ugye, hanem Gorbok és Brumen, ilyentént pedig kicsit a védekezés stabilitása is veszélyben Szkopjében. De persze ezen sem nekünk kell aggódnunk, szerencsére. Azért Abutovic személyében marad náluk hentes is, természetesen.
A szurkolói performanszok remekül sikerültek, mint mindig, most is jó volt átvonulni és tömegével megérkezni a tök piros térre, aztán benn szépen összeállt az élőkép is, konfettizni pedig ki nem szeret? Szemből szinte tökéletes látványt nyújtott a szektor, ugyanakkor az első félidei szurkolásban maradt kraft bőven. Nem vettük elég komolyan Xavi kérését az ellenfél támadásánál nyomás ránehezéssel kapcsolatban, de ahogy a csapat, mi is feljavultunk a második félidőre. Illetve alkalmazkodtunk, ez így helyesebb szerintem.
A meccs pontosan olyannak indult, amilyennek felvezettem: írtam, hogy ha a nyitott halászásukkal gyors labdákat szereznek, akkor pillanatok alatt visszajöhetnek a vardari esélyek, és akkor borzasztó nehéz dolgunk is lehet. Így is történt, ráadásul nem sajnálták a határon mozgó kemény faultokat sem a megfélemlítésünk érdekében, a bírók pedig egészen ütemtelenül, minden következetességet hátrahagyva találomra fújták be vagy engedték el az ilyeneket. Rögtön az első támadásunk például pont jól szemléltette, hogy mi a baj ezzel, Pálmarsson bemegy közelre, ott ütik, lökik, de a bírók elengedik az esetet, Dibirov, gól ugye. Ehhez hozzá kellett szokni, ami csak az első félidő végére sikerült igazán. Pálmarssont két támadásban kétszer rántották tulajdonképpen földig, nyilván mondjuk Maquedának éppenséggel ez volt a dolga, de nem nagyon sikerült belőni a határt, hogy mit lehet és mit nem ezzel kapcsolatban.
Mirko kezdett a kapuban, és az elején ő sem volt ihletett formában, de nem is csoda, hiszen gyakorlatilag csak ziccereket kapott az arcába az elsősorban az imént taglalt elengedett fél vagy egész faultok miatt, eközben pedig támadásban ennyi gólba belefújást idén összesen nem láttam, és az első három percet még olyan kis cuki jelenetek is tarkították, amikor Sulicot hárman tolják ki egy méterrel a hatoson belül állva, szabaddobást érően ofkórsz. Ezen még csak mosolygott mindenki, csak kicsit más okból ugyan, de Toszkic és Sulic is. Hogy aztán előbbi még ugyanabban a támadásban egy másodlagos szándékú, Laci fejére ütéssel végre kiállítassa magát gyorsan. És ha már ilyen szépen sorba veszem, akkor végig is viszem ezt a támadást, amelyben aztán még egy gólt visszafújtak, Laciét méghozzá, aki szépen bement kettes-hármas közé, de legalább a hetest megadták. Döbbenetesen paprikás volt a hangulat, mondjuk ezzel nincs is semmi baj, az ilyen téttel bíró kemény meccsek sajátja ez, és tegyük hozzá, hogy a lettek a másik oldalon is széttördelték a támadásokat, ott is volt gólba belefújás, illetve amit még fontos kiemelnem, hogy magunkhoz képest rengetegszer számoltuk el középen magunkat. Tolták a flensis kereszteket az arcunkba, és kettő után a befutó Dibirovon nem maradt ember gyakorlatilag. Úgyhogy nem volt egyszerű dolga a kapusunknak, ennek megfelelően nem is nagyon ért labdába.
Aki meg tudja mondani, hogy Terza miért kapott kiállítást a 8. percben, az ne tartsa magába!
Pontosan ez volt amúgy az a szakasz, amikor a Vardar kiegyenlítette a hátrányát, Abutovic pedig megkapta a gyönyörű sisakját. Rossz lövés, rossz bejátszás, és ennyi elég is ahhoz, hogy veszélyben érezhessük a továbbjutást. Nem mondom, hogy nem rágtam a számat, de azért éreztem, hogy van honnan feljönni, szóval olyan nagyon még itt sem izgultam. Aztán Mirko megfogta Dibirov hetesét, Angelov pedig Momoét ugye, utóbbi amúgy a következő, már Gasi hetesét jelentő próbálkozásánál simán a négyes vonal előtt táncot leejtve, amit lehetett, hiába hurrogott az egész rövid oldal. Aronra láthatóan nagyon ki voltak hegyezve, és ez kifejezetten jót tesz az izlandinak, mondjuk nem feltétlen ebben a szakaszban, itt még rengeteg hibával játszottunk magunk is, maradjunk annyiban.
Aztán jött Máté, aki határozottan színt és kreativitást, sőt, faltörést is hozott a játékunkba. Az első általa vezetett támadásban a kettest kifelé kikerülős helyzetbe kerülését még nem fújták be, pedig jogos lett volna, és még a következőt is az éppen trikóban fenn lévő Gerire játszotta - ami ugye majdnem biztosan üreskapus gólt von maga után minden normálisabb ellenfél ellen - de látható kedvvel és gizda testét nem féltő, szokásos bátorságával ment neki a darálónak, amire viszont nem volt válasza a Vardarnak. Az ő irányításával elkezdtünk valahogy jobban működni nem csak elöl, de végre rendesen zártunk hátul és az sem tudta megtörni a kapaszkodásunkat, hogy Timu kiállítását utólag visszanézve is csak hápogva nyomoztam. Ekkor Momo már bőven pihenhetett, mert Pálma és Máté tartották a frontot támadásban, utóbbi például akkorát vágott a keresztlécre egy labdaszerzés utáni indulásból, hogy azt hittem eltörik az a szar. Gonzales időkéréséből is érzékelhettük, hogy szép lassan megváltozik a játék képe, és egyre inkább jövünk vissza a saját kis Mohácsunkból, amiből még Sabaté becsekkolása a táblát hatalmas - Pálmarsson - gólba lerakó edzők klubjába sem zökkenthetett ki bennünket. Amikor Laci labdája Árpád fülén irányt változtatva lett végül gól, ott éreztem biztosan, hogy nem lesz nagy gond. Max. nem nyerünk, na jó, de Köln meglesz bizton.
Xavi utólag elmondta a sajtóson, hogy nagyon készültünk arra, hogy mentálisan elbírjuk az esetleges nagyobb hátrányunkat, ez abszolút látszódott is, maradjunk annyiban. Mirko messze nem védett jól, de borzasztó fontos fogásaival járult hozzá ahhoz, hogy ne roppanjunk össze akkor sem, amikor a legnagyobb volt a szósz, a Lékai-Nilsson páros illetve nyilván NagyLaci, akinek a specialitása a gödörből való kimászás, pedig támadásban tartotta a frontot az első félidő hajrájában. Nagyon ronda első félidő volt még úgy is, hogy én imádom a kemény védelmeket, de ez valahogy most más volt. Nem volt kirívóan durva, egész egyszerűen csak csoda, hogy nem esett meg már itt néhány piros a teljesen ütemtelen, kiszámíthatatlan játékvezetésnek köszönhetően. Hát nem a bírókon múlt, annyi biztos. A félidő már csak két gólos hátrányban telt, és mivel úgy éreztem, hogy az utolsó néhány percben meglett a kulcs, hát továbbra sem aggódtam nagyon.
Nem hiába.
A második félidőt Laci zárkózó góljával kezdtük, ez neki nagyon megy, ez a második félidő eleji visszajövés, főleg, ha gond van ugye. Emlékszünk arra a Barca meccsre, ami állt 12:3-on is, de aztán félidő után jött Laci, és akkor még ellenünk billentette el a mérleget négy-öt gólt és kiállítást érő megmozdulásával. Ezt úgy kb. ketten tudják a világon, az egyik ő, a másik Karabatic. Na szóval Laci is, Máté is és Pálma is megoldotta kintről Árpádot az első pár perc alatt, így villámgyorsan egalizáltuk az állást, kezdődhetett tehát egy új meccs végre a Veszprém Arénában. A felfokozott hangulatot a következő, most éppen Karacic és Terzic között lejátszódó nézeteltérés szinten tartotta, borzasztó nagy nyomást kellett minden pályán lévőnek elbírnia, komolyan úgy érzem visszanézés után is, hogy kisebb fajta csoda már önmagában az, hogy nem volt piroslap. Sajnos a nézők között viszont volt olyan, aki ezt nem bírta el agyban, de erről majd a végén. Mondjuk ezt a jelenetet Karacic sem viselte szépen, Terza semmiképp nem volt szándékos, hatvan visszanézés után sem, sőt, én konkrétan semmit nem láttam, és utána még Dibirov feszítette mindkét kezét hátra, de mindegy. Lékai innentől viszont valami elképesztőt tolt. Voltunk mi néhányan, akik tudtuk, hogy ezt tudja, de ha valamikor, most végre igazi téthelyzetben, Veszprémben is bizonyíthatta, aminek én nagyon örülök.
Aztán Ugalde kétpercén mosolyoghatott az, akinek kötélből vannak az idegei, meg aki csak visszanézés után tér ki ilyentén a részletekre. Ilyen befutó szélső elé állás egy meccsen 98 darab van, ha ezt mindet befújnák, nem maradna szélső sehol, soha. De az emberhátrányunkat kifejezetten jól hoztuk le, ez amúgy sokszor volt így, hálistennek, és az üres kapura tartó lövésre Mirko valami bámulatos sprintet bemutatva ért vissza, így mehettünk a vezetésért a 38. percben, amikor is ismét kabarét láthattunk a bírók előadásában, Pálma betörését szankcionálták össze-vissza, egyébként simán hetest fújhattak volna. Ez a 18:18 volt a fordulópont, innen percekig nem is mozdultunk el, ők is kihagyták, mi is kihagytuk, majd jött Máté, és egy lendületből érkező, de test mellől húzott lövésével végre átvettük a vezetést. Igen, először a meccsen vezettünk végre, és ez mindenkinek hatalmas erőt adott. A szurkolásnak is amúgy, ami a második félidőre érezhetően feljavult.
Innentől nagyjából a kezünkben volt Köln. Furcsa így utólag leírva, de belefért ebbe a meccsbe, hogy a Momo megfelelő időt pihenhessen a végjátékra, és amikor már volt, akkor Laci is fújhasson, előbbi amúgy zseniális húzás volt Xavitól, mert láthattuk, hogy milyen lövőkedvvel és potenciállal ért vissza Ilic a végjátékra, és hiába jött a Vardarnal pedig kisDusi a már-már szokásos, második félidei belehúzásával, fordítás után nem engedtünk a védelemből, és mindig volt kit előrántani a támadásainkban. Sulicot is muszáj kiemelni, fegyelmezetten szolgálta végig a párharcot, ha megfogták, minimum hárman kellettek hozzá, de elképesztő zárásokat is csinált, és remek ütemű leválást, amit Máté ismert fel rögvest, úgyhogy tényleg bravó. A második félidőre pont annyit javultunk mindenhol, amennyi a megnyugváshoz kellett. Xavi addig forgatta a csapatot, amíg abszolút ütőképes sort tudott pályára tenni, és ez már önmagában is elég erőt adott a többieknek ahhoz, hogy egyénileg is javuljon gyakorlatilag mindenki, minden poszton.
Mirko a potyáival együtt - vagy éppen annak ellenére - döbbenetesen fontos labdákat fogott, pont mikor már cseréért kiáltottunk volna, akkor jött tőle egy bravúr, Ugalde is mélyről indult, két-három kihagyott ziccer után vágta az elsőt indulásból, Máté mondjuk eleve jól szállt be, de a lövéseit még az elején fogta Árpád, aztán már nem. Kétszer ment be úgy a darálóba, hogy szándékosan nyakra kapott (először Toskic, aztán Brumen), ezt azért kevesen csinálják ám utána, a másik ilyen ember szintén ott ült - sérülten - a padunkon. Korábban írtam a beállóinkat is, mindkettő nagyot melózott, Sulic pedig még a nyugalmát is megőrizte - mint mostanában általában - a csodával határos módon. A védelmünk is mélyebbről jött fel, de az igazán fontos szakaszra már rendesen pörgött, Terza tegnap elég sokszor lett igaztalanul megvádolva amúgy, csórikám aztán magyarázhatta, hogy nem is ő volt (tényleg nem, amúgy leginkább Ugalde sarát kapta a nyakába), de mindegy volt. Timu az első félidei elszállások után szintén megoldotta a közepét jól amikor pályán volt, a végén ugyan még húzták az agyunkat a bírók azzal, hogy passzívra tették a kezüket gyakorlatilag három passz után, de hát volt Máté és egy pihent Momo a végjátékra, akit az sem zavart meg, hogy visszafújták a gólját, lőtt egy másikat, és kész.
A 30:30 azt jelentette számunkra, hogy zsinórban harmadszor jutott Kölbe a csapatunk, és ez elképesztő bravúr, aminek felhőtlenül örülhettünk volna, mert ezen a meccsen megint bebizonyítottuk, hogy bárhonnan van visszaút, és hogy meg tudjuk őrizni a higgadtságunkat, már ami a pályát illeti.
Nem úgy a lelátón sajna.
Példátlan, hogy ilyesmi történjen, mint a vége előtti percben eltaknyoló bíró esete. Basszus, helyszínen nem is láttuk, pedig volnalban voltunk, azt hittük simán elbotlott. De sajnos nem. Nyilván senkinek sem tetszett, ahogy és amit fújtak, DE a mi csapatunk ezt megoldotta, visszajöttek, és kijutottak a Final Fourra. Amikor te benyúltál onnan oldalról, ezt már pontosan tudtad. Mégis mi a lószart képzeltél? Hogy majd nem derül ki? Utána már lehet bújkodni a zászló mögé apám, csak akkor már késő. Ezzel most eléggé beégettél ötezer másikat, remek, köszi szépen, komolyan. Ne zavarjon, hogy én szívesebben örültem volna felhőtlenül, mint hogy szégyenkezzek egy ilyen ostoba, éretlen, értelmetlen és borzasztóan gusztustalan tett miatt, és akkor a következményeiről még semmit sem mondtam. Ok, hogy a bérletedről nyilván lemondhatsz, és egyértelmű, hogy számolhatsz egy feljelentéssel is, bár jelentkezhetnél akár magadtól is, hátha az enyhítő körülmény volna. Gondolom visszanézted már, úgyhogy tisztában vagy vele, hogy a megúszásra vajmi kevés esélyed van. Na de abba belegondoltál már, hogy ennek köszönhetően ugyan hogyan is reménykedhetnénk az EHF vagy amúgy bárki jóindulatában? Most komolyan, egy ilyennel hazavágni az aréna, meg úgy cakumpakk a tábor jóhírét, hát basszus, fú. Idegesítő, de marhára. Ég a pofám, meg amúgy mindenkié, akiben némi józanság van. Nagyon sajnálom, hogy ezzel kellett búcsúznunk a szezon hazai BL-meccseitől, mert többet érdemeltünk volna. Felhőtlen örömöt, majdnem mindannyian.
A srácoknak hatalmas taps és köszönet, kedden sorsolás, jöjjön, aminek jönnie kell, idén nem lesz Barca, ennek én örülök konkrétan, kíváncsian várom, hogy kit kapunk szombatra. Képek itt, és lesz videó is a negyeddöntő két meccsének hangulatáról.
Hajrá Veszprém!