Továbbra is kék az ég, főleg Szeged felett, még mindig csodálatosan kék az uszoda az újszegedi spori mellett, sőt, kék a szeme, arca csupa derű, de a lényegen mindez semmit sem változtat...

Na jó, most már bevallom, nem volt teljesen őszinte a mosolyom a félidőben és a nyugalmat is inkább agyból erőltettem magamra oly erőteljesen, nem megszállt valami keep calm-sugallat.

Azt javaslom, ezeccer tekintsünk el az udvariassági köröktől, mert az a múlt heti hat gól Szegeden azért 500 wattos színpadi reflektorként világított rá a lényegre.

Említettem már, hogy én kifejezetten szeretek úgy lemenni Szegedre, hogy van is min izgulni? Félreértés ne essék, Szeged mocskosul messze van, úgyhogy igazából lemenni sem szeretek...

Bocs, de arra a címre, hogy Nekünk is álmunk itthon nyerni és amúgy erre az egészre hirtelen ezt tudom reagálni. Vagy kicsit nyersebben azt, hogy nekünk nem az álmunk mindez, hanem évtizedes valóságunk, ugye.

_benito és Töcök ugyan remekül összefoglalta egy-egy illetve több szempontból is a Kupadöntőn történteket, de azért kimaradt még néhány okosság. Na nem valami világot megváltó szakmai feeling, nyugi, inkább csak szurkolói dolgok. Többnyire jó dolgok, de azért van itt más is.

Bár továbbra is azon tűnődöm, hogy vajon milyen szokott lenni még azon kívül? Meg azon, hogy nekem aztán mindegy, ha mindenki az égen Superman jelmezt is ölt vasárnap, csak a lelátók maradjanak pirosak...

Össze vagyunk nőve, illetve szegény Ortegán lóg úgy az észak-német páncéloshadosztály, mint egy Töppedt Iker-szarkóma. Először a Final4-tól ütötték el két bitangul elfújt végjáték után, aztán tavaly meg egyenesen a BL-döntőtől...

Egészen mondjuk nem vagyok nyugodt, hazudnék, ha ezt írnám, ez tény...