Tízenvalahány évnyi sportról írás, ide-oda akkreditálás után őszintén hittem, hogy engem már nem tudnak meglepni. Nos, tévedtem.
Gyanús volt már az is, hogy hallottam a klubtól, mennyire nehézkes az egyezkedés a legnagyobb nemzetközi sikerét éppen most megélő Sportinggal a meccs időpontjáról, a részletekről, mindenről. Én amúgy viszonylag talpraesettnek számítok, azt gondolom, így jó szokásomhoz híven most is egyénileg szándékoztam megoldani az akkreditációs kérdéseket, felkutattam minden fellelhető információt, begyűjtöttem minden kontaktok, és nekimentem. Időben kezdtem, nyilván, hiszen ahogy megvolt a repjegy, visszaút már nincs, menni kell ugye. Pont tegnap néztem meg, hogy március 7-én már küldtem egy tapogatózós emailt nekik, aztán vártam a választ. Aztán vártam tovább. És még mindig vártam. Meg újraküldtem. Meg elkértem még kontaktokat, és oda is kiküldtem. Konkrétan négyféle (hivatalosnak tűnő) emailcímre szórtam az okosságot, de még egy mañanat sem kaptam vissza.
Egyébként hatalmas pártolója vagyok a luzitán, spanyol és karib-térségi mañana életérzésnek, ezt aztán tényleg senki nem veheti el tőlem, de csütörtökön már rendesen izgultam. Péntekre jutottam odáig, hogy azért még mielőtt gépre szállok, kellene egy kbsztt válasz-szerű, mert semmi kedvem nincs egy órával a meccsünk előtt Lisszabonban veszekedeni valami leszrom típusú ajtónállóval, hogy márpedig én ide akkor is bemegyek, ha az egész kócerájt fel kell gyújtsam, szóval éles lépésre szántam el magam: árulkodtam. Az EHF-nek, nyilván, haha.
Innen is köszi Forgó Nórinak, meg Vladónak, nyilván, érdekes, hogy ugyan már a gépen ülve, de két órán belül elért a válasz, ami - kapaszkodjatok meg - egy ötödik, addig tökismeretlen emailcímről érkezett. Mindegy, a lényeg, hogy sikerült választ kicsikarni belőlük, de nagyon durva, hogy mennyi követ kellett megmozgatni ezért, és hogy ez konkrétan tizenöt napot vett igénybe.
Kovinak köszönhetően gyorsan meglett a péntek esti programunk is, éppen portugál vs ukrán Eb-selejtezőt rendeztek ugyanis a városban, és bár a Luzban tíz éve voltam, mikor itt jártam, tudtam, hogy meccset is néznék benne egyszer majd. Anno csak turistáskodtunk itt, de pontosan emlékszem a pillanatra, amikor kimondtam, hogy én ide meccsre akarok jönni egyszer. Akkor konkrétan Fehér Miki szobra miatt mentünk ki metróval a Luzba, most viszont igaz, csak a második félidőre - mert későn ért be a gépünk -, de bementünk megnézni, milyen a hangulat. A már kiérkezett veszprémi kontingens parádés módon rejtette el a jegyünket, majd elküldték a pontos koordinátákat, így pillanatok alatt a kezünkbe tartottuk azt a cigisdobozt, amiben két jegyünk volt az Eusebio szoborral szembeni Nutella fal vízelvezető csöve mögött, haha. A meccset hagyjuk is, egészen szar volt, de nem ez volt a lényeg, na.
Elég rendesen belesportturistáskodtunk a Barrio Alto éjszakájában, hát ott is volt minden, maradjuk annyiban, a részletekről inkább nem is beszélnék, mert jesszusom, de kemények vagyunk, mint a kád széle, úgyhogy ma is nekimegyünk, természetesen.
A mai napunk kábé fele pedig azzal ment el, hogy rollert próbáltunk bérelni - ez nem új próbálkozás részünkről - de valamiért nagyon nem jött össze. Aztán amikor meg igen, akkor a nulla egyensúlyérzékem ellenére bátran felpattantam a macskaköves, lisszaboni utcákon, és az első komolyabb etapunk abba torkollott, hogy a lisszaboni Andrássynak megfelelő sugárút, a Marqués de Pombalból a Rossióba torkolló Av.da Liberdade konkrétan le van zárva az autós forgalom elől. Ez azt jelentette, hogy verethettünk négysávos szélességben - nem macskaköveken - valami ismeretlen, de hangos és szervezett tömeg felé, ami egy döbbenetesen szerethető tanár-tünti volt. Képzeljétek el, hogy brazil dobritmust vernek 8-16 éves gyerekek, mint egy fesztiválon, majd olyan szintű végelláthatatlan zászlótenger haladt a sugárúton jellemzően ütemes dolgokat skandálva, hogy tiszta riói fesztérzése volt az idegennek. Össze is spanoltunk kicsit a diák-dobosokat irányító öreggel, hát maradjunk annyiban, hogy remélem közülük senki sem akar holnap szurkolósdit játszani a meccsen.
De amúgy nem hiszem, mert bárki, akivel beszéltünk kábé úgy viszonyul a kézilabdához, mint ahogy Kanadában is az emberek. Hogy mi? Mi az egyáltalán? Na ez Portugália, imádom, de tényleg, attól függetlenül, hogy nagyon manana minden, de olyan sztorikba keveredsz bele, hogy hú. Mint a Közönséges Bűnözőkre hajazó, gyerekszületést ünneplő fiú-bandába, akik az apukát homár jelmezbe nemes egyszerűséggel felszikszalagozták a Rossio egyik sarkán álló villanyoszlopra, és négy méterről nézték fél órán át, hogy mi történik vele. Majd kirúgták alóla a vödröt.
Bocs, hogy ez egy sportturista lett, nem egy igazi, kézilabdás LA, de nem vitt rá a lélek, hogy Sporting-meccseket nézzek az elmúlt héten. Annyi biztos, hogy Ruesga sérült, úgyhogy várhatóan tőle nem kapunk majd időntúliból elhajlásos gólt holnap, ettől függetlenül muszáj lesz kurvára észnél lennünk, mert rápacsáltunk mi már tavaly valakire, akit nem vettünk komolyan. Ugye?
Hajtani fognak, az biztos, mint ahogy az is, hogy nincs veszítenivalójuk, ez már egyébként is a legnagyobb sikerük, amit valaha elértek, de biztos nem fogják csak úgy elengedni ezt. Nekünk viszont baromi fontos, hogy magabiztosak maradhassunk, vannak sérültjeink, bízom benne, hogy holnap rendelkezésre állnak majd ennek ellenére többen, de aki egyszerű meccset vár, az téved. Közhely, de igaz: ezen a szinten már nincsenek könnyű meccsek, ennek tudatában kell holnap megcsinálnunk ezt. És pont.
Hajrá Veszprém!