Nem lehet most már nem rendszerről beszélni, amikor az egy meccsen belüli teljesen ellentétes teljesítményeket vizsgáljuk, úgy tűnik, a második félidőkre vagyunk kihegyezve, ami nyilván szerencsés dolog az egyik oldalról, mert inkább végjáték-menők legyünk, mint első félidei villantók, csak hát baromi veszélyes. Ugyanakkor elképesztő jó látni, hogy mennyire hidegvérrel tudjuk hozni a kiélezett végjátékokat is, hogy mennyire tudunk kompenzálni egy-egy elmaradt teljesítményt (most ugye védelem, és ebből következően kapusteljesítmény nem volt a komplett első félidőben), és külön öröm nézni, hogy mennyire vagyunk boldogok a végén.
De még mielőtt bárki elhiszi azt a sokat emlegetett faszságot, amit állítólag a Sporttv-n nyomtak (nem tudom, még nem néztem vissza, de érkezett néhány panasz ezzel kapcsolatban, hazamegyek, aztán megnézem), mégpedig hogy azért örülünk ennyire a második helynek, mert így elkerüljük a Szegedet, tisztázzuk a dolgot. Nos nem. Nem azért. Egyáltalán nem azért. Hanem, mert most lett kijavítva az egész csúfos őszi kudarc, most állt vissza a rend a kis lelkünkben pont ezzel a győzelemmel, és persze a második hellyel, amivel ugye sikerült teljesítenünk a szezon előtti alapvető elvárásunkat. Amit magunkkal szemben támasztottunk, és higgyétek el, annak örülünk jobban, hogy ezt a nagyon nagy utat, amit együtt tettünk meg azóta, siker koronázza. Ilyen szintű, kézzel fogható siker. Hogy a változtatások tényleg változást hoztak. Hogy újra tudunk remélni. És persze örülni is. Sírtunk már eleget ősszel, amúgy sem vagyunk hozzászokva, hehe. De egy ilyen csoportban másodiknak lenni úgy, hogy ősszel még a kiesés sem volt túl messze, hát na. Nekem ez minden.
Ha létezik szar hely egy ilyen csarnokban a meccsnézésre, akkor az az volt, ahol én voltam. Nem is értem, hogyan lehet kispad mögé bepakolni még vagy hat sornyi széket, nyilván semmit nem lát az ember. A szekusok meg aztán külön téma, ők nem annyira ismerték ezt a nagy lengyel-magyar barátságosságot, de mindegy, tényleg inkább ezzel legyen bajunk, mint a végeredménnyel. Amúgy is volt néhány tirpák, mondjuk, akik úgy kurváztak, hogy fröcsögött a nyáluk, én meg azon gondolkodtam abban a pillanatban, hogy ha most jobban érdekelne, mint az, hogy örüljek, biztos beírnám a gugli lengyel fordítójába, hogy nem is olyan régen kaptatok tőlünk egy BL-címet, úgyhogy kussoljál, öreg, aztán húsz évig csitu van. De nem érdekelt. Ennyire nem. Pont jó volt ott örülni pirosban a sok sárga rigó közepette, akik aztán a végére szépen elcsendesedtek. Persze voltak normálisabbak is, akik odajöttek gratulálni, de bennem valahogy most a fröcsögők maradtak meg. Aztán lehet, hogy 2016 óta ki vagyok rájuk hegyezve.
DD most kicsit meglepő módon Mahéval kezdett, a francia meg élt a lehetőséggel, egész komoly showt tolt az elején, vezettünk is vele egy darabig. Húsz percig, egészen pontosan, de mondjuk ekkorra már bele is cseréltünk, természetesen. Nem kezdtük rosszul a mérkőzést, viszont a védekezés nagyon nem állt össze. Nem is nagyon lehet mit mondani Roli 12%-ra, mert olyan könnyedén lőhettek fault nélkül hét-nyolc méterről a lengyelek, hogy rossz voplt nézni. Persze az ilyenkor szükséges bravúrok is elmaradtak, míg a másik oldalon szintén hasonló szituban Cupara bele-beleért valamibe, így esett meg, hogy olyan félidei eredményt produkált két, amúgy jobb napokon védekezni tudó csapat, ami beillett volna akár végeredménynek is. Semelyik oldalon nem volt védelem, a különbséget az adta, hogy a kielcei kapus időnként valamit védett.
Kicsit belém is állt a félsz, és bár az eszemmel tudtam, hogy DD félidőben helyreteszi a fejeket, de ez azért nem volt több kósza reménynél. Viszont a szívem továbbra is azt súgta, hogy lesz itt Lisszabon, ne félj!
Aztán a második félidőben jött néhány extra teljesítmény Mahé, Laci, Andriska és Máté mellé, például Petártól, akire egyértelműen a legjobb hatása van Davisnak. Azzal, hogy egy mondattal áttette B2-be konkrétan a szezon húzását produkálta, hiszen egycsapásra kaptunk szinte minden meccsre két stabilan remek teljesítményt. Egyiket tőle magától, ugye ezt a 6/7-et nem kell magyarázni, és visszakaptuk Mátét. Win-win, ennyike. NagyLaci is fénykorát idézi mostanság, az hagyján, hogy végig tud játszani gyakorlatilag mostanra már egy komplett meccset is pöpec teljesítménnyel, okos osztohgatással, de valahogy visszanyerte a lövéseit is. Parádé. Andriska csak a szokásos, ha belegondolok, hogy ők mit teljesítettek Ljubo alatt, elképesztő a különbség.
És persze Árpi.
Pontosan annyit hozott, amennyit kellett, mondjuk az 39% volt a második félidőben, de azt odatette. És a védelem is feljavult, szerencsére, az első félidei 21 kapott gólt lealkudtuk 14-re, ez sem kevés, persze, de kezelhető, miközben lőni pedig ugyanannyit tudtunk mindkét játékrészben. Nyilván beszéltünk arról meccs után, hogy azért Jureckivel és a Dusikkal elég meleg lett volna ez a meccs, de ezzel kár tépni az idegeinket. Ugyanis mindiog az ellen a csapat ellen kell nyerni, amelyik pályára lép éppen.
Nekünk most sikerült. És ez a lényeg. 35:36 a vége, miközben az iksz is jó lett volna nekünk, de megcsináltuk a győzelmet. Ahogy szoktuk is, Kielcében.
Irány Lisszabon, ezzel pedig egy tízéves álmom válik valóra, akkor voltam ugyanis először abban a városban, és emlékszem, azt kívántam, hogy hadd menjünk egyszer vissza meccsre. Imádom Portugáliát, Lisboát különösen, úgyhogy köszönöm csapat, köszönöm Sporting, köszi Pongi, hogy helyettünk is megölelgetted őket, és úgy egyébként is mindenkinek! A Szeged pedig bíbelődjön csak a szkopjei liblingjével...
Hajrá Veszprém, éljen, éljen!