A legfontosabb újra megvan: a két pont. Egyébként viszont szinte egy az egyben idemásolhatnám Csilla múlt heti posztját, annyira hasonló volt ez a meccs a bresztihez: végig döcögő, sokszor nyögvenyelős játékkal, a keret erejéhez képest rengeteg egyéni és csapatszintű hibával, de végül az akarat, az egyéni képességek és némi szerencse segítségével hoztuk ezt a meccset is. Így újra jó a táblára nézni: a Kielcének köszönhetően nincs már veretlen csapat a csoportban, ezzel pedig már csak mindössze két pontra vagyunk az 1-2. helytől.
A testületileg hektikus hétvégénknek köszönhetően marhára nem volt időm sem nekem, sem másnak újranézni az egész meccset, így meg sem próbálom folyamatában áttekinteni, mi is történt, helyette inkább fussunk végig azon, mitől is tűnt sokszor szenvedősnek, ámde végül annál hősiesebbnek ez a montpellier-i győzelem. Kezdjük mindjárt a vendéglátóinkkal: az, ahogy számtalanszor megfutottak minket, ahogy váltogatták a védekezésüket, vagy cserélték a kapust, amikor arra volt szükség, ahogy felállt fal ellen olyan sebességűre tudják gyorsítani a játékot, hogy egycsapásra megyekettes öregfiú csapatnak tűnt a falunk, vagy az olyan apróságok, mint amikor Porte hol szélről beugorva, hol átlövőbe felkanyarodva lő gólt - mondván, ha már egyszer mindkettőhöz ért, használjuk ki a képességeit alaposan -, ezek mind-mind arról árulkodnak, hogy a Montpellier igazi klasszis csapat. Csak aztán a kulcspillanatokban sorra rosszul döntöttek. Mondhatjuk, hogy ezek a döntések különböztetik meg a jó csapatokat a klasszisoktól, csak ugye ezt a megállapítást úgy lövi lábon az a tény, hogy ők az aktuális címvédők, mint Plaxico Burrest a saját Coltja.
Úgyhogy maradjunk inkább annyiban, amit adott tavaly a gép a Montpellier-nek, azt most kamatostul veszi tőlük vissza. És ha már megadták nekünk az esélyt, mi újra éltünk azzal, és mondom, ez a legfontosabb, ezt tároljuk el magunkban - tegye a szívére mindenki a kezét: két héttel ezelőtt ennél többről álmodni sem mertünk. De megfoghatjuk ezt a dolgot onnan is, hogy szinte tökéletes tükörképe voltunk a Pitének abban a tekintetben, hogy nálunk őrült nagy taktikai húzásokról, pontosan kivitelezett, milliméterre összehangolt csapatmozgásokról hatalmas jóindulattal is csak elvétve beszélhettünk (nyilván egy hat napos edzővel a padon nem is lehetett másra számítani), volt viszont helyette egy olyan csapatunk, amiben mindenki, kivétel nélkül meg akarta mutatni, hogy igenis tudunk nyerni egy ilyen kiélezett helyzetben is. Például Andriska, aki megint régi fényében tündökölt, egycsapásra megoldva a beállós posztot az utóbbi időben jellemző gondjainkat. Ezeket mindenképp jó volt látni - a hibáinkon és egyéb furcsaságokon meg lendüljünk túl annyival, hogy azok legalább segítettek a vérnyomásunkot az üzemi szinten (aka. az egekben) tartani.
Nilsson mellett a kapusaink hoztak megint extrát. Sterbik egész jól kezdett, aztán a félidő végén volt egy fora csere-visszacsere, hogy végül a második félidőben újra azt láthassuk, ahogy Roló fokozatosan építi fel magát, hogy aztán a végén egy irgalmatlan ziccervédéssel zárja le a meccset. Kellett is a támogatás hátulról, mert ezúttal minden jó védekezésre jutott legalább egy totál elszámolt, így a védéseink jó része sokkal inkább volt fél- vagy tökéletes ziccer hárítás, mintsem sávból, vagy kiszorított helyzetből lekapott lövés. Különösen a lerohanásokkal, gyors közepekkel szemben voltunk elveszve, meg úgy általában a Richardson-Porte jobbszél tartott minket folyamatos parában. Davis a második félidőre találta meg az úgy-ahogy működő falunkat, Lacival kettesben, majd hármasban, illetve - látva a francia balkezesek villogását - Terzával a hosszú oldali kettesben. Az ehhez szükséges két-három csere mutatja azért a szerkezeti gondjainkat rendesen, ugyanakkor az ebben az időszakban lezavart 2-3 húzásos támadásaink megcsillantottak valamit abból, amúgy milyen mélység is van ebben a csapatban - és mire képes, ha igazán motivált. De persze azt is megmutatták, milyen gondokat tud okozni, és itt most ne csak a Pite rohanására, gondoljunk, hanem például erre a jelenetre:
Igen, a zsűriasztal itt szerencsére épp nem a cserénkkel volt elfoglalva.
Mindezeken felül rengeteg egyéni hibánk is volt, ezt ne feledjük, a meccset elnézve a hivatalos statba bekerült 10 eladott labda még egészen hízelgőnek is tűnik. Ezúttal főleg Nenadic járt élen ebben a műfajban, emiatt is volt szuper húzás lekapni őt az utolsó támadásunk előtt. Igaz, Mahénak is volt annyi karcos megoldása, ami egy átlagos Top Gear Grand Tour epizódnak is a becsületére válna, de ő ezúttal a hazai pálya oltalma alatt állt. Főleg az utolsó gólunk előtt jött ez jól, amikor úgy fektette meg egyetlen mozdulattal a komplett Pite középső védelmet, mint Bánki Erik a lakástakarékokat.
Igen, ez akárhonnan nézzük, tankönyvi belemenés volt, ezúton is köszönjük a Gubica-Milosevic párosnak a segítséget! Bár elszállni ettől a teljesítménytől nem kell és nem is szabad, a csapatnak mindenképpen köszönjük a küzdést, a hitet, azt, hogy mindenki egy irányba tartott - reméljük, Davis végre ezeket az erényeket is visszahozza a csapatba. Ha így lesz, még egész pofás szezonunk is lehet.
Képek: ehftv.com és Telekom Veszprém Facebook