Amikor látszólag türelmesen arra várakoztam, hogy a testvérem végre kimásszon az évszázados pókháló lepte pajtából a zsákmányolt asztallábaival, majdnem felrobbantam. Csendesen. Magamban. De mivel meccs sok van, testvér meg csak egy, hát rágtam a számat és hangosan számoltam a polgári bútorok alól kitúrt szarságokat, miközben percenként jeleztem a hátralévő időt. A meccs kezdetéig hátralévő időt. Végül csak nyolc percet késtem, amit szünetben majdnem be is hoztam. Ilyen elmúlt hétvégém volt, sőt, kábé az egész elmúlt hetem ilyen volt, mert az egyetlen testvérem projektjének hazai részében felpörögtek az események, így nyilván elkelt a segítség. Nem is tudom, miért írom le ezt ide, talán csak azért, mert nagyon jól esik, de azért is persze, hogy értsétek, mennyire keresem a szabadidőmet, ami nincs. Szerdától szerdáig mentünk 1700 km-t országon belül, Söjtörről hoztunk csinmarót (halál komoly), Mikebudán néztünk 700 kg-os szalagfűrészt, szereztünk templomi padot, fiókos szekrényt a szatócsboltból, kukoricamorzsolót, mindenféle teknőt, szekrecét, szóval kemények vagyunk nagyon. És persze most, hogy elment a tesóm, az első napon felhívtak a bölcsiből, hogy a kisebbik füle fáj nagyon, úgyhogy haza kell hoznom, ergo lőttek ennek a szabadabb napomnak is. Meg a következőknek. Péntek van már, amikor folytatom. Lehet, hogy novellát kéne írnom, nem is posztot, az olyan ráérős fajta, ha három mondatnyi időm van, akkor annyi, de ez nem sajnos nem az a műfaj.
Itt folyton történnek a dolgok, annyi mindenről kellene írni, hogy döbbenet, na de majd most.
Szerdán belefutottunk egy ősidők óta nem érzett tatabányai pofonba, a sportstatisztikákban jártas Langi dobta is rögvest az adatokat, húsz éve ilyenkor Nyíregyházán kaptunk ki 17:16-ra, majd egy évvel később Ózdon is, hasonlóan kevés gólos meccsen, idén pedig Tatabányán, Davis első bajnoki meccsén. Ami gáz. És a hogyanja talán még nagyobb gáz. Fingom nincs, hogy lehet egy ilyen kaotikus időszakban nem megölni akárkit, aki labdával tör a kapunkra, de nem látszódott rajtunk az, hogy elhittük: tényleg baj van. De mivel hátra nem nézünk, csak előre, és azt sem gondolhatta senki sem ép ésszel, hogy nem lesznek mélypontjaink itt a karakterünk visszafelé keresése közben, én nem ágaskodnék ezen többet. Igen, lehet, hogy rámegy a bajnokságunk, de lehet, hogy nem. Most nem ez a fontos.
Hanem hogy nyerni kell a Szeged ellen.
Csomóan elmondták már, jelen pillanatban ők az esélyesek. És hát elég nehéz ezt vitatni az eddigi bő másfél hónap fényében, mégsem ez az én legnagyobb bajom, hanem ahogy az elmúlt veszprémi találkozóink végződtek. Ugye. A tavalyi alapszakaszos meccsen kezdődött az a nagyon rossz irány, hogy nyerhet itt a Szeged, és hát igen, elbukott bajnokság is lett a vége. Szóval ismételjük csak meg: tavaly egyszer meccset, aztán meg bajnokságot nyertek itt. Mint ahogy azt látjuk is a leadképen.
Szégyen. Ezt nem szeretném még egyszer átélni, köszönöm szépen!
Képes vagyok megbocsátani mindent, mégiscsak harminc+ éve piros a vérem, éltem már át ilyesmit, cifrábbakat is nem egyszer, de hogy a Szeged itt nyer, az nem játszik nálam. Nagyon remélem, hogy Davis nem vasárnap este csodálkozik rá, hogy jé, ez tényleg ennyire fontos meccs, és hogy a csapat megdöglik triplán a pályán, ha már ilyen szinten elcseszték hétközben. Nem érdekel, hogy mennyire nincs kondi az elmúlt másfél év elhibázott emberkísérletének köszönhetően, nem érdekel, hogy a Szeged milyen sorozatból jön, és hogy idén mennyire meggyőzőek, hogy Maqueda mekkora sztár, hogy Sego miket védett, engem mindez nem érdekel. A saját csapatom érdekel. Hogy végre leérjünk a gödör mélyére, és felrúgjuk magunkat páros lábbal a felszínre. Együtt. Közösen. Ez a meccs is olyan, mint a többi, úgy kezdődik, hogy 0:0, és többnyire rajtunk múlik, hogy 60 tiszta játékperc után mi lesz a vége. Egyszerűen fel kell fognunk ezt, és fel kell nőnie a feladathoz mindenkinek.
Játékosnak, edzőnek, szurkolónak, vezetőnek, mindenkinek.
Tudom, hogy nagyon nehéz a szarban is jó szurkolónak lenni - pedig dehogy - de ha valamikor, most leszünk nagyon fontosak mi. A két felkapaszkodós BL-meccs után borzasztóan rosszkor jött egy tasli, már nem is számítottunk rá. Se mi, sem a játékosok. Tudom. Láttam. És nekem is szar volt. De biztos, hogy nem az a dolgunk, hogy most megint fröcsögve számonkérjünk mindenkin mindent, most pont idő, türelem, és szurkolás kell. Szarul hangzik, de tényleg. Ha valaki nem érti ezt, az kérdezze meg a szegedi szurkolókat, hehe. Na de komolyan, én nem számítok ősszel meggyőző, vagy akár csak kiegyensúlyozott teljesítményre, mert ebben a helyzetben ezt nem igazán lehet. Illetve az is biztos, hogy Vranjes után elég sokáig fogom firtató tekintettel vizsgálni a mindenkori edzőnket, még ha szimpatikusnak is tűnik az ürge. És ami még baromira lényeges, hogy az eredményhez szokott Veszprém-szurkolónak is előrébb kell lépnie. Belesatnyultunk csúnyán az állandó győzelmekbe, átestünk kicsit a ló túloldalára, és elveszett az, ami régen benne volt ebben a közönségben. Régen tudtuk, mit kell csinálni fos helyzetben. Tudtuk, hogyan kell nyerni esélytelenként. Nem hiszem, hogy értő embernek magyarázni kéne, milyen különbségek vannak szurkolás és szurkolás között, nekünk is magunkba kellene nézni, de mélyen. Nem azt mondom, hogy csukjuk be a szemünket, fogjuk be a pofánkat, és viseljük sorsunkat birka-türelemmel, mert aki ismer, az nyilván tudja, hogy nekem mennyire menne ez. Semennyire. De az számomra egészen világos, hogy mi a dolgom szurkolóként egy ilyen meccs előtt.
Para van. Segítség kell. Nekem nem fog nehezemre esni végigordítani a meccset, remélem nektek sem. És leszarom, hogy mert múltkor is, meg akkor is, meg ez is, meg az is. Gyere ki, és tedd hozzá azt, amit tudsz. Amid van. Aztán utána lehet elemezni és felkérdezni, hogy mire volt elég mindez. Legyünk már újra együtt veszprémiek, mert ha ezt össze tudnánk rakni, az nagyot lendíthetne az egészen, és ez nem azért fontos, mert ezt várja bárki is tőlünk. Elsősorban magamnak akarok megfelelni, nem másnak. És igen, utána felteszem a kérdéseimet, de előre nem temetek saját csapatot SOHA, és felfogom, hogy az az én csapatom, amelyik most éppen viseli azt a címert. Hogy van-e köztük olyan játékos, akit nem értek/kedvelek/tartok megfelelőnek? Persze, nyilván, mindig van olyan. De dolgom nekem egy meccs előtt ezzel foglalkoznom? Hát nem. Szerintem nem. Nekem azért a csapatért kell megdöglenem, ha már kimegyek az Arénába. Legalábbis szerintem.
Vonulás is lesz, itt a VeSze felhívása:
Helló Szurkolótársak!
Hétvégén jön a bajnoki szezon egyik legjobban várt meccse. A mérkőzés előtt szurkolói vonulást szervezünk a Fajancsitól amely kb 16:45-től indul. Az időjárás az előrejelzés szerint felhős, de esőmentes lesz. Jöjjetek minél többen, mutassunk összetartást az utóbbi idők nehézségei után. Az arénába érve mindenki hamar foglalja el a helyét a szektorban és már meccs előtt biztassuk a fiúkat!
Hajrá Veszprém!
A meccs után a szerkesztőség ráérősebbik felét tehát megtaláljátok majd Veszprémben, valahol a Bermuda-háromszögben, ha esetleg kuttur módon anyáznátok szegedieket, azt is megoldjuk, de mindenképpen békés szándékkal gyertek és szívesen iszunk sört. Before programnak pedig ezt választanám a helyetekben, én legalábbis mindenképpen meglesem, már eleve nagyon komoly az a színházzal szembeni épület, a régi Ének-zene suli, mindig is imádtam, úgyhogy most jól bemegyek.
#Veszprém2023