Együtt dobog a veszprémi szív?

nyitókép: Varga Mónika

Nem tudom, hogy volt-e már ilyen fontos Breszt-meccsünk valaha az életben. Szerintem nem. Bárcsak az eredmény most ne lenne fontos, de egyébként az.

Bizonytalanságba burkolózva próbáltam túlélni a hetet, igyekeztem kizárni minden felesleges vagy éppen gyanúsnak tűnő információt, mert muszáj ilyenkor leszűrni valamiféle kis saját valóságot, ami magyarázat lehet, és egyben remény is az elkövetkezendő időre. Azt gondolom, jelen pillanatban előrébb nem leszünk azzal, ha boncolgatjuk Vranjes kicsapását, inkább azzal foglalkoznék, hogy magamba némi lelket öntsek. Na nem szomorú vagyok, mert szerintem ez az egyetlen jó döntés volt, hanem csalódott. Ha valamit, azt nagyon megtanultam Carlos Ortegától, hogy mindig előre nézünk, nem hátra, nincs idő a sebek nyalogatására, mert annak az égvilágon semmi értelme. És bár nyilván van, akinek muszáj részletesen kielemeznie a történteket, hogy levonja a helyes következtetéseket, nem ez a dolga sem a csapatnak, sem nekünk szurkolóknak nem. Szerencsére. Nekünk egy irányba kell néznünk, mégpedig előre. Azért sem írom be más szóval, hogy kizárólag előre.


fotó: Vörös Dávid

Kevés annál jobb - ideiglenes, vagy nem, de - döntést lehetett volna hozni ilyen rövid idő alatt, ilyen kiélezett helyzetben, mint hogy előrántunk az elmúlt években szép csendben hazahozott és az utánpótlásban foglalkoztatott ikonok közül egy párost, nagy hirtelen. Az általános elfogadás, az össznépi bólogatva hümmögés mutatja mindezt a legjobban meg. Gulyás Istvánnal nagyjából egyszerre kezdtünk el Veszprém-meccsre járni, ez mindenképpen közös pont az életünkben, Csárlit pedig nem hinném, hogy be kellene mutatnom bárkinek. Emlékszem, Gulyás Pista éveken át játszott jobbkezes jobblövőt, kényszerből, akkoriban ez nem is volt olyan kirívó, vagy csak mi szoktunk hozzá, hogy gyakran ott látjuk őt? Ki tudja már. De annyira előttem vannak a talpról eleresztett lövései, és a baromi finom, okos megoldásai, bejátszásai, tulajdonképpen onnan irányított, jobbátlövőből. Ha így nézzük, az a fajta felfogás már akkor is jelen volt a kézilabdában, hogy a középső posztok játékosai három helyen is tudjanak valamit villantani, nálunk ő igazi jolly joker volt. Tizenöt éven át. És hatalmas sportember mindenféle balhé és allűr nélkül. Perez pedig Perez, a világ legjobb átlövője volt huzamosabb ideig, hát én nem is tudom, meddig. Ő nem az a taktikus típus, ő a basszuk be típus. A párosítás abszolút hibátlannak tűnik, papíron szépen kiegészítik egymást, nagyon fura lenne, ha ez a felállás nem működne. Kicsit szégyellem mondjuk, de nem láttam őket a U21 élén egyszer sem, ha most nyerünk, esküszöm rövid időn belül megnézek valami UP-meccset. Nem gondoltam volna ennyire sarkallatosnak, de valóban elképesztően jó érzés látni, hogy veszprémi legendák kormányozzák ezt a bajba jutott hajót, ha csak annyit hozzátesznek most, hogy leveszik a görcsösséget a játékosokról, és elhitetik velük, hogy nyerhetnek, már megvagyunk. Elvileg ez nem olyan nagy dolog, mégis akkorának tűnik innen nézve, mint az Alpok.


fotó: Horváth Renáta

Persze van ennek egy pszichológiája, tudjátok, hogy az ilyen jellegű személyi változás legtöbb esetben összezárja a csapatot, most sem tűnik ez másképp, legalábbis a képek, és az érkező infók alapján így van ez, ráadásul most értem haza a buszindulásról, így élőben is ellenőriztem. Köszi mindenkinek, aki velem együtt kinn volt, Balázsnak az ötletért, a pestieknek szintén, kellett ez most mindenki lelkének. Cotti mondta be azt, hogy úgy fogunk nyerni, ahogy Kaló Sanyi bácsival a Hoffmann-éra után, és hát igen, a kavarodás az tényleg volt akkora, mint anno. Ehhez egyébként nem olyan rossz ellenfél a Breszt, csak hát az a gond, hogy ez már lassan az élet-halál harcunk. Vagy ha nem is ez, a jövő heti Montpellier konkrétan kiesési rangadóvá avanzsálódhat, ha nem vigyázunk. Hogy korán van még ehhez? Hát persze, de 4 pont nagyon sok ebben a mezőnyben, azt pontosan tudjuk. Nem gondolom, hogy ezt a meccset érdemes előre elemezgetni, itt most nem az fog számítani, hogy felkészültünk-e az irányító-beálló kapcsolatból, vagy hogy hova lövi először a szélső. Itt most az dől el, hogy van-e veszprémi szív, és hogy mindenki mellkasában az dobog-e? Ahogy láttam a reggeli buszinditó eventen, a srácoknak elég jól esett ez a szitu, voltak egészen elcsodálkozott arcok, jó volt látni, na. Szóval:

Fiúk!

Vagyunk itt néhányan, tudjátok, Veszprém-szurkolók. Azok, akik ott szoktak állni mögöttetek mindenhol és mindenkor. Van, aki ott áll már 30-40 éve, és van, aki most tanul. De egy a vágyunk, és egy a célunk, mi mindig győzni akarunk, és veletek vagyunk. A szurkolás mostanság jó szar volt, tudjuk, valószínűleg mi is hozzátok satnyultunk. A Vardar ellen a többség pontosan látta, hogy kitettétek a beleteket is a pályára, nos, tőletek most sem kell más szombaton. Hiszem, tudom, hogy akaratból, küzdésből elég lesz az, amit azon a meccsen mutattatok. Azt a kis pluszt pedig hadd adja nektek a kispad és a tudat, hogy mi mindig itt vagyunk, sőt, vannak úton is szurkolók, akik a helyszínen buzdítanak benneteket az elmúlt másfél év egyik - ha nem a legfontosabb - meccsén. Tudjátok a dolgotokat, mi is tudjuk, állítsuk vissza a megtépázott hitünket, a megnyirbált önbecsülésünket, toljatok két jó meccset idegenben, tegyétek a pályára a szíveteket, és az elég lesz. Akkor pedig biztos vagyok benne, hogy vissza fogjuk kapni azt a hangulatot, ami a Veszprém Arénát régebben jellemezte. Leírom azoknak, akik nem voltak itt a busz indulásánál azt az idézetet Simon Tibortól, amit Balázs szépen elmondott, és véssétek az eszetekbe jól, hogy nekünk mindig csak ez a fontos. Minden mást meg tudunk bocsátani.

„Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha! Van úgy, hogy az embernek rossz napja van és a pályán semmi nem sikerül. Nem számít, a lényeg az, hogy lássák rajtad az emberek, hogy megszakadsz a klubért, a szurkolókért és akkor a vereség is meg van bocsátva. Ilyen egyszerű!”

Hajrá Veszprém, a győzelem miénk!

#wwtbco