...az írás eleje terápiás jelleggel készült, aki csak a feltüzelt állapotomra kíváncsi, az az elejét ne is olvassa!
Elképesztően nehéz most nekiállnom írni, halogattam, tologattam, elsőre nem is nagyon értettem, hogy miért. Alapvetően előrenéző típus vagyok, nem szeretek hetekig sebeket nyalogatni, nem vagyok nagyon bosszúálló sem, illetve nem különösebben félek a változásoktól sem, szóval rugalmas embernek tartom magam. Olyannak, aki mindig megpróbálja megtalálni a létező legpozitívabb dolgot is egy nagy rakás unikornis-kakában. Például, hogy szép színes. Értitek. Most valahogy mégis érzem ugyanazt a csalódottságot, mint amit múlt vasárnap. És mivel ez így van, nem szívesen kezdek posztba sem. Hiszen most lelkeskednem kéne, meg előre tekintenem, és minden egyes porcikámmal akarnom, tudnom, elhinnem, hogy meglesz ez. Bár a szívem ezt súgja, de mégis sajog bele. Egész egyszerűen túl nagy volt a pofon nekem. Nekem, aki kihordtam kétlábon a BL-döntőt is. Bármennyit tűnődöm ezen, arra jutok, hogy valami hiányérzetem van, és egy hétnyi töprengés után jöttem rá arra, hogy mi kellett volna ahhoz, hogy már szerdától véreres szemekkel lelkeskedjek. Tudjátok mi?
Egy bocsánatkérés.
Ennyi. Nekem ez kellett volna. Ha mondjuk az egyik meccs előtti nyilatkozatban valaki odaveti, hogy bla-bla-bla, egyébként meg elnézést kérünk a szurkolóinktól ezért a gyalázatos teljesítményért, mindent megteszünk, hogy kiküszöböljük a csorbát. Nem kell magyarázni, hogy a csapatnak is rossz érzés volt lecummantani, mert nyilvánvaló, nem vitatom, kikapni mindig kutya egy érzés, voltam én is sportoló. De ez az egész cirkusz mégis csak a szurkolókért van, még ha az egyének nyilván saját kedvükért játsszák ezt a sportot elsősorban, akár tetszik, akár nem, ez így van. Az átlagember viszont, mint én is, megveszi a bérletét jó drágáért, és ugyan állandó győzelmeket és frenetikus játékot nem várhat el cserébe, de akarást, alázatot, a klub, a mez, és a közönség iránti tiszteletet szerintem igen. És ebbe belefért volna, mert ehhez ez is hozzátartozik. És igen, egy párharcot tekintve "csak" az első félidő volt, ebből még lehet - és lesz is - továbbjutás, de nekem senki ne csináljon úgy a végén, mintha így lett volna tervezve, na.
Talán most azzal, hogy jól kiírtam magamból, el is tudom engedni végre, és tudok arra koncentrálni, hogyan verjük meg -7 gólról ezeket a dánkákat.
Az a durva, hogy ha ez egy sima csoportkörös meccs lenne, senkinek kétsége sem volna, annak ellenére sem, hogy ez a Skjern idén idegenben két gólnál többel még nem kapott ki. Ez önmagában nézve nagyon durva adat, de szerencsére nem kell önmagában nézni, hanem figyelembe kell venni, hogy ezek a meccsek a Zaporozsije, a Schaffhausen és a Velenje otthonában rendeződtek. Nem Veszprémben.
Egy nagyon felbőszített Veszprémében.
Kicsit tovább boncolgatva a matekot arra jutunk, hogy az idegenbeli gólátlaguk 30.333, ami egészen kimagasló, de ismét jön a szempont, hogy kinek, és hol. Persze a kinti Veszprémnek kis túlzással bárki lő harminc gólt, ez világos. A számokon is pontosan látszik, amit egyébként meccs közben is láttunk, mégpedig, hogy nincs kimagasló erősségük, hanem gyakorlatilag mindenhonnan jók. Ha kell, tolják a beállót, amit tudnak is, hiszen mindkét oldalról kilencesről is veszélyt mutatnak, talán ez volt számomra a kinti meccs legdurvább tanulsága. Hogy a dán második átlövésből sokkal jobb volt. A széleiket felállt fal ellen, és a dinamikus, időben kilépegető, ütemben jól faultolgató védelmük által megszerzett labdákból is remekül használják, a kapusteljesítményről nem is beszélve. Ez tök ijesztően hangzik amúgy, de emberek, nem a PSG-ről beszélek. Ezeket tényleg mind-mind jól csinálják, pontosan, szorgalmasan, egymásnak besegítve, de csak ha hagyják nekik. Mi múlt héten hagytuk.
De most nem fogjuk.
Nincs több lehetőség a hibázásra, meg kell mutatnunk, hogy tökösök vagyunk, és hogy egyértelmű nyomás alatt is képesek vagyunk megfordítani ezt. Nyolc (egyébként a hét is elég lenne, mert részemről nem szeretnék 25 gólt kapni Béláéktól) góllal alapesetben meg tudjuk verni a Skjernt, ez nem kérdés, a kérdés inkább az, hogy mentálisan hogy bírjuk elrendezni ezt magunkban. A mai, igen gyors kézilabdában borzasztó fontos, hogy ne legyen kihagyás a koncentrációban, hiszen 5-10 percek alatt közé lehet tenni a ötöt-nyolcat, és ugyanúgy le is lehet dolgozni azt. Szóval koncentráció, és ha ez megvan, nyert ügyünk van. Tolni kell, ahogy a csövön kifér, mert lehetetlen nincs, csak tehetetlen. Ha tizenx góllal el tudunk menni, akkor nyerni akarjunk hússzal, egy dolgot nem akarok látni, hogy lassan próbáljuk kimatekozni az eredményt, mert az nem kecsegtet túl sok jóval. Borzasztóan észnél kell lenni végig, és persze, nagyon veszélyes dolog lenne tudatosan belemenni az ő rohanásukba, de játéklassítást magunktól én nem akarnék látni. És lődörgést sem. Olyat sem, hogy nem futunk vissza az eladott labdával. Sőt, igazából eladott labdát nem akarok, ha nem baj. Nincs mire tartalékolni a szezonban, ez a legfontosabb nemzetközi meccsünk, mindenki haljon meg a pályán és a lelátón, ezt akarom látni holnap. Meg átlövéseket, csupán csak nevelési célzattal, és persze hogy tudjunk labdákat adni a beállóinknak. Meg szélre húzott támadásokat. És mindent, amit csak meg lehet lépni kézilabdában.
Ha pedig még nem működik az, amit Ljubo akar-t volna mostanra, akkor ne szégyelljünk visszanyúlni a tavalyihoz. Most most van, idén ez az emberanyag, ezzel a kerettel kell hoznunk a lehető legjobbunkat, és ha ehhez kettőt kell cserélnünk, akkor cseréljünk kettőt, nem érdekel. De nyerjünk nyolccal. Mert jobbak vagyunk minimum nyolccal. De ahhoz kell az a védőfal, amit idén csak szakaszokra láthattunk sajna. Viszont ott van, azt is tudjuk, és pont a védekezésbe bizony bele lehet hajszolni a fiúkat.
A közönségtől is a maximum kell, és ez nem holmi lózung, az O-szektor felhívását követve én is mindenkit, de főleg az O-t körülvevő, szurkolásra hajlamos P ás N- szektorokat arra kérem, hogy lehetőségeikhez mérten jelenjenek meg mielőbb a lelátón, és ne hagyják otthon a hangjukat! A kiabálós szektorokban jó lenne 16.45-re összegyűlni, hogy már a bemelegítés alatt is hajszárítózzuk lefelé a dán hajakat. Tudjuk jól, hogy mennyit tudunk hozzátenni az ilyen meccsekhez, ha komolyan gondoljuk magunkat, most bizonyítsuk is be saját magunknak és a csapatunknak. Most nincs helye másnak, el kell engedni mindent és százhúsz percre átadni magunkat az őrület házának. Máshogy nem érdemes kijönni holnap. Fogjuk fel, hogy egymásra vagyunk utalva. Nem csak akkor kell szurkolni, amikor győzelem van, mert a slamasztikában sokkal fontosabb a közönség hangja. A másik oldalról pedig nem csak akkor kell imádni a közönséget, amikor dicsér, hanem meg kell hallgatni akkor is, amikor szar van. Ez jelenti a kölcsönös tiszteletet, ez lenne az, amitől Veszprémben van évtizedek óta az egyik legjobb hangulat Európában, ha ezt elengedjük, nem marad más, csupán egy kézilabda élcsapat, hozzáadott értékek nélkül. Van, aki ezt akarja?
Hajrá Veszprém, és hajrá közönség, ehhez a melóhoz a szezon legjobb teljesítménye kell, de mindenhonnan.