...minden idők legjobb szegedi csapata ellen.
Ezt az utóbbit nem én mondtam, Xavi nyilatkozta, én pont, hogy vitatkoznék vele, szerintem a 2007-es Szeged sokkal, de sokkal inkább ijesztő volt ránk nézve. Ők is közel vannak, már látják a tarkónkat, de az akkori brigád megtanult megverni bennünket. Szó szerint is persze.
Amikor leállítottam a verdát az Aréna előtt, már a csukott kocsiajtón át is kihallottam a tiszapartizást, hohóó, gondoltam nagy naívan, nem lehet itt gond, ha sosem lesztek bajnokozunk már a félidő környékén, akkor biztos vezetünk. Sokkal. Aztán becsekkoltam a fotós mellényemért, és vetettem egy pillantást a kijelzőre. Ööööö. Ooooo. Először azt hittem mi vezetünk, de aztán láttam mindenkit befeszülve, prüszkölve a HerczegSüdin meg a ziccereken, és csak mondták, hogy pedig ma Roló is Roló, mi viszont nem tudunk gólt lőni, ilyesmik. Próbáltam kideríteni, hogy mi történt, de a többség olyan idegbe volt, hogy megszólalni alig tudott. Biztos furcsa voltam ott mosolyogva a félidőben, a végét pedig kicsit természetesnek véve, de hát ahogy Cotti mondta, én nem éltem át a poklot, úgyhogy a feltámadást sem láthattam annyira intenzívnek, és nyilván igaza is volt ebben. Meg abban is, hogy jó ómen vagyok, beestem félidőre, nyertünk is. Nem?
Na ugye.
És mivel gyakorlatilag csupán egy remek félidőt láthattam, ezt hagyom is így magamban, esküszöm, én rá nem veszem magam, hogy ezt elrontsam azzal, hogy visszanézzem az elsőt. Aki azt várja, hogy ki legyen elemezve az is, hogy hogyan vezetett öt góllal a Szeged a Veszprém Arénában (JÉZUSOM), annak sajnos meg kell várnia a szögedi posztot. Az biztos, hogy Bodó Ricsi kezdetésével nem járt rosszul Pastor, ugyanakkor egy meccs hatvan percig tart, és a Szeged elég látványosan fogyott el, úgy, ahogy mi szoktunk a szarabbik arcunkkal, a második félidőben, egyszer csak. De ez már a múltté, most a második játékrészeket toljuk jellemzően jól, persze leginkább akkor, miután teremtettünk magunknak egy első félidős poklot. Mint Montpellierben, és mint most.
Mikortól én láttam, az úgy volt, hogy a láthatóan megfáradt lábon háromszögező Lacit kivettük a védelemből, és jött helyette a friss BlagI (nem BlagO, mert azt nem szereti állítólag), erre építve pedig olyan védelmet pattintottunk össze, amilyet már eleve vártam. Külön öröm, hogy ezt meg tudjuk csinálni nagyon mélyről is, és hogy az ellenfél vezetése esetén egyáltalán nem remegünk meg, de azért egyszer kipróbálnám úgy is, hogy _működik ez a felállás az első perctől. Montpellierben még nem ment kezdőben, az túl mély víz volt, de így, becserélve Blagi elképesztőt védekezik most már nem is tudom hányadszorra, és Timuval is, Andriskával is pöpec volt az összhang, egészen elbizonytalanodtak a kékek.
Támadásban pedig Máté és Pálma is oktatott a második félidőben, nem tudom, mi volt az elsőben, de azért ez a kétirányítós felállás igazából bármelyik átlövővel nagyon pöpec, sokkal kiszámíthatatlanabb, gyorsabb, lazább, de mégis fegyelmezettebb és tudatosabb az összes megoldás ebben. Mivel mindkét irányítónk veszélyes kintről is és nem is félnek ezt kihasználni, ugyanakkor simán be is lékaiznak a francba egyes-kettes vagy a két hármas, vagy kettes-hármas védő között, ezért az ellenük védekező fal egy pillanatra sem nyugodhat meg. És ez így van jól, nem kezdek fejtegetni, hogy mi lett volna, ha ezt toljuk egész szezonba, esetleg felépítünk egy jobb2 cserét is ilyenkorra, mert pontosan ugyanúgy lennénk versenyben a két hátralévő kiírásban, mint így. Csak nem fosnánk annyira a kölni második naptól ugye. Padról visszatérve most Momo is mesteri volt, felment, lőtt, úgy és oda, ahova azt kell, most volt ereje a végjátékos bombákra, hatalmas kérdés, hogy a második napra tudunk-e majd ilyet előszedni a zsákból. Meglátjuk.
Szóval összességében ismét felemás félidőket toltunk, csak most ellentéteset és sokkal jobb ütemben, hiszen a mérkőzés végére pörögtünk fel rendesen. Ez a tény, és a különbség abszolút megnyugtató a szerdai visszavágó előtt, hét góllal nem fog bennünket megverni a Szeged, ebben biztos vagyok, úgyhogy ha nem lennék babonás, akár már kijelentést is megkockáztathatnánk, de babonás vagyok, úgyhogy nem.
A meccs érzelmi csúcspontja ugyanakkor a lefújás után következett be, két veszprémi ikonjától búcsúzott el a közönség, GulyásPeti és IváncsikGergő búcsúja külön-külön is megterhelő lenne, így pedig egyenesen ijesztő a jövőre nézve. Őszintén, a bazinagy rohanásban nekem eszembe sem jutott, hogy elképzelhető ez a forgatókönyv ugye, így nem is tudtam felkészülni rá. Biztos van olyan, aki szerint két játékos abbahagyja, van ilyen, és akkor mi van, de az nem én vagyok.
Ami a Zágrábnak Zlatko Horvat, vagy a Szegednek Vadkerti Attila volt, na az nekünk, veszprémieknek GulyásPeti. Emlékszem a kis kölyök képére még általánosból, most meg már őszül a halántéka. Végignéztem, ahogy átgürcöli eddigi életét, és hihetetlenül szívós munkával eljutott oda, ahol gyakorlatilag eddig még senki sem volt. Született veszprémiként írt történelmet azzal, hogy soha sehol máshol még nem játszott, az eredményeit most fel sem sorolom hirtelen, azt sem tudom, hogy fog-e még pattogtatni versenyszerűen, de elképzelni más mezben én biztos nem tudom. Szárnyait bontogató edzőként szerencsére nem fog elszakadni a klubtól, sőt, és kívánok neki minimum annyira sikeres karriert a padról is, mint amekkorát a pályán tolt. Nagyon remélem, hogy ez meg is valósul. Ez az utolsó szezon neki olyan volt, amilyen volt, méltatlan lenne most gyalázkodásba kezdenem, pedig nagyon szívesen megtenném, higgyétek el, csak mivel nem használna, neki főleg nem, ezért nem kezdek bele. Maradjunk annyiban, hogy ez az utolsó meccs ennek az egész szezonjának az esszenciája volt, pedig megérdemelt volna a pályán némi időt, esetleg a helyén is.
Persze Iváncsik Gergő is legalább ennyire veszprémi már az itt abszolvált 17 szezon után, nekem csak azért győri, mert középiskolás korunkban ott láttam pályán először. Furcsa, hogy mindkét veszprémi ikon történetéhez személyes vonatkozású emlékként iskolát tudok kapcsolni, de ez van, sorsszerű kicsit, vagy hogy is mondjam. Értitek. Öregszünk, na. Bízom benne, hogy Gergő is rövidesen megtalálja a helyét a veszprémi kézilabdázás bármely szegmensében, mert minden ennyire erős kötődéssel rendelkező játékos megtartása hatalmas öröm a sportágnak, ebből, ilyenekből épül igazából minden tovább és erősödik a hátország. Nagyon szeretném, hogy ne veszítsük el semelyikőjüket se.
Köszönjük srácok, amit ezért a klubért, amit ezért a közönségért tettetek, remélem kaptok egy igazi búcsúmeccset is, mert megérdemlitek, de amit igazából kívánok nektek, amit miattatok akarok idén mindennél jobban, az a terminátor karba oltott BL-serleg! Az lenne az igazi koronája ennek két páratlan karriernek, akkor sokkal könnyebb szívvel tudnám azt mondani, hogy köszönünk mindent, és hogy szép, további sikerekben gazdag életet kívánok nektek! Hüpp-hüpp.