Az amúgy magabiztos győzelem ellenére sem lehetünk maradéktalanul elégedettek, mondom ezt úgy, hogy baromira nem én vagyok az állandóan valamin fanyalgó magyar közeg, az hétszentség. Klubérzelmekkel eltöltve is próbálok higgadt, nyugodt és bizakodó lenni, de jelenleg ez is nehéz. Tudom, hogy nyertünk végül, és elképzelhető, hogy aláírtam volna előre a három gólt, de ahhoz, hogy ezzel elégedett legyek egy fényévekkel jobb, ütőképesebb Celjére lett volna szükség. Meg egy, az utolsó öt percet nem elszórakozó Veszprémre. Ezek meg nem voltak meg, maradjunk annyiban. Nyolcgólos előnyt redukálunk le a végjátékban háromra és ez kbszttul nem fog beleférni ebbe a sorozatba. Nem puffogtatom azokat a számomra értelmezhetetlen közhelyeket, hogy ez a PSG ellen nem lesz elég, meg Kielben, mert ez ostobaság egyszerűen, hiszen tök más meccsek lesznek, de fel kellene fogni végre, hogy idén minden gól számít(hat), és a csoport elején bármi megtörténhet. Úgyhogy kicsit mérges vagyok és szomorú. Pedig direkt aludtam rá, és vissza is néztem.
Ami tetszett
Celjébe menni mindig jó, szeretjük azt a helyet, csupán hangyamokkányival van Szegednél távolabb ez a barátságos kisváros a szlovén hegyek lábánál, tehát van kilátás, épen maradt vár, olcsó sör és kávé, remek kaja, csak kicsit fűszeres, kézilabdacsapat, szimpatikus emberek, pezsgő élet, hát mi kell még a boldogsághoz? Családdal megfejelve ennyi bőven elég lenne nekem. Az eredeti terveinkhez képest kicsit megcsúsztunk, de még így is volt időnk nagyjából mindenre. A szombat esti nyomtatások kiosztogatására, egy-két sörre, csevejre, meg a bemenetelre, ami egyébként különösen böszmén van megoldva Celjében, hát miért nem lehet már a bejáratnál jegykezelni, könyörgöm, ahol volna erre elég hely, miért kell a lépcsők előtt botrányosan összetömöríteni a népet? Na mindegy, biztos van rá érvük, de én nem értem.
Rengetegen voltunk a vendégszektorban, nyilván ezer ember nem tűnik csak úgy el, szépen sikerült a megemlékezésünk Párizsra, és természetesen a celjei szurkolók is készültek transzparenssel, szörnyű, hogy ilyesmivel kell foglalkuznunk, de kell. Fontos, hogy kifejezzük szolidaritásunkat, és hát más eszköz nincs az egyszeri szurkoló kezében.
A tiplis Chema kezdett és Roló a kapuban, széleken Marguc és Ugalde, utóbbi klasszikus szélsőgóljával nyitottunk, ami bizakodásra adott okot a szélsőink foglalkoztatására nézve. Aztán nem lett ilyen kerek a sztori ebből a szempontból, de legalább láthattunk minimum egy emberhátrányos gólt szélről befejezve: GulyásPeti félidő előtti utolsója, Nallaci csudás passzából ugye. Na de az eleje. A Celje rengeteg hibával tolta az első negyedórát, sőt, az egész félidőt tulajdonképpen, amit könyörtelenül használtunk ki, ehhez pedig a védekezésünk is megfelelően harapott, szépen elővételeztük a lövőket már a szaggatotton, a sárgák sorra pattogtak le a komoly falunkról, tehát konkrétan esélyük sem volt semmire, és ehhez tőlünk még csak különösebben extra sem kellett. A felsorolt együttállásnak köszönhetően elég gyorsan tetemes előnyre tettünk szert Sulic és a megint iszonyúan okosan játszó Laci vezérletével, így az első tíz percben tulajdonképpen eldöntöttük a meccset.
Renato az első kihagyott ziccere után parádés labdákat kapott Chemától illetve Nallacitól, amiket módszeresen be is vágott, amivel minden, a beállójátékunk miatt kicsit is aggódó kispajtást gyorsan megnyugtatott, konkrétan 8/9 áll a neve mellett, Laci pedig ismét vezére volt a Veszprémnek, lőtt, amikor kellett, asszisztot szórt, ha lehetett, kifogástalan játékot mutat, mióta felépült a keze, nem hiszem, hogy akárki is tudna vitatkozni ezzel. És most Ilic sem volt olyan fogalmatlan, mint az utóbbi meccseinken, főleg a passzívnál bevágott hatalmasa tetszett. Pozitív még, hogy Roli formája felfelé ível, ok, van honnan feljönnie, de legalább elkezdte. Persze ezzel a tegnapival sem lehetünk maradéktalanul elégedettek, és maximalistaként ő sem az, szerintem, de jobb, mint eddig ősszel. Egyébként nem is Rolival volt bajom, és a teljesítményével, hanem azzal, hogy Mirko behozatala indokolt lehetett volna a meccs bizonyos szakaszaiban ugye, és ez elmaradt, de erről majd értekezek később, amikor a nem tetszett részeket fejtegetem. Összességében ötvenöt percig csodásan és elégedetten érezhettük magunkat.
A bírókat akartam még kiemelni, mert hát román létükre meglepően jól, kiegyensúlyozottan vezettek, ok, nem volt ez egy játékvezetői szempontból nehéz meccs, de ha ütni is szoktuk őket, akkor dicsérjük is meg az arra éppen rászolgáló delikvenseket. Nem nagyon volt vállalhatatlan döntésük, bárcsak mindig ilyen színvonalon fújnák a BL-meccseket. Tetszett a szurkolás is, persze ezer kiutazó szurkolóból nagyobb arányban vannak a csak bámészkodók, de aki akart, az tudott azonosulni most ezzel az egésszel. Most is, úgy értem. Szóval jó volt ez, és amikor valaki azt mondja, hogy az egyik legjobb szurkolótábor a Veszprémé, akkor leginkább ezt értheti ez alatt. Azt, hogy 1100 ember megy közeli idegenbe meccsre, de távolabbra is annyian, amennyien más csapatok után közelre. Ezt nem lehet nem észrevenni, és mindenképpen értékelni kell. És itt át is ugornék azokra a dolgokra, amik nem tetszettek.
Ami nem tetszett
Folytatván az előbbi gondolatsort, szóval ez egy olyan dolog, amit nem lehet megvenni pénzzel ugye, amit csak elbaszni lehet, hogy kicsit vulgáris legyek, és ezért az érzésért egy Mikkel Hansen például valószínűleg eleped. Nem sok helyen adatik meg a kézilabda térképén mindez, könnyű hozzászokni, nyilván, mint minden jó dologhoz az életben, de azért ez nem evidens ám, csak jelzem. Ne rontsuk el azzal, hogy nem értékeljük egymást rendesen. Azt gondolom, hogy a szurkolók minden tőlük telhetőt megtesznek a csapatukért ebben az évben. Ebben a végletekig megterhelő, hektikus, kiszámíthatatlan, peches sérülésekkel, érzelmi hullámvasúttal, politikai és gazdasági téren is döbbenetesen kiszámíthatatlan történésekkel teli szezonban ez a csapat ősszel összesen egy biztos pontra számíthatott: a szurkolóira. Nem fokozom tovább, érthető szerintem, hogy mire akarok kilyukadni. Én a magam részéről nem vagyok az a játékosokkal fizikai kontaktot kereső fajta, nem simizem az izzadt buksikat (kizárólag akkor, ha valami hatalmas teljesítményt láttam, hehe), nem gyűjtök képeket, relikviákat vagy aláírásokat, de tudom, hogy vannak sokan, akik meg igen. Azt is tudom, hogy játékosoknak ez meló, nem más, és hogy meccs után sietnek haza, vagy ki hova éppen. De tizenöt percnyi gyertek ki skandálást idegenben nem hagyunk figyelmen kívül bakker, akkor sem, ha nincs hozzá kedvem, türelmem, vagy már levetkőztem, vagy akármi, érted. Mert az átlag szurkoló már csak olyan, hogy van neki lelke, meg vágya, meg büszkesége, mindenféle hülyesége (főleg ittasan, hehe), és simán besértődik, ha úgy érzi. Nem kell mindig órákat eltölteni az ölelésükben, de ha ezer ember egy ilyen botrányosan sikerült végjáték után is szép volt, fiúkozik, és pacsizni akar a kedvenceivel, akkor illene legalábbis kijönni, vagy kiküldeni valakit (:)), hogy bocs srácok, ez most nem fér bele, rohanni kell, de otthon összecsókolózunk rendesen. Szerintem legalábbis belefért volna ez. Nem a nyilatkozatokban kell kurván szurkolóbarátnak tűnni, hanem a tettekben, mint ahogy a tábor is akkor áll leginkább a csapata mögé, amikor kell. Például a Flensburg elleni meccsen ugye, hogy messzebb ne is menjek. Ennyit akartam mondani erről, remélem több ilyet soha nem kell.
Aztán ha a jó teljesítményét kiemelem, akkor a rosszat is muszáj lesz: Máté tegnap nem sok hasznára volt ennek a meccsnek, nem jöttek be a megoldásai, néhány passzán kívül kb. értékelhetetlent tolt Sliskoviccal karöltve. Ami nagy kár, hiszen pont egy ilyen erősségű ellenfél ellen lehetne még több bizalmat kiharcolni ugye, és az idejüket most is megkapták Xavitól, ez kétségtelen. De ami a legnagyobb bajom, az az, hogy ebben a sorozatban egyszerűen megengedhetetlen, hogy Celjében valaki az utolsó öt percet 6:1 arányban veszítse el. Nem érdekel, hogy hatszor lett már addig eldöntve ez a meccs, basszus nem 55 percig tart akkor sem. 21:29-cel fordultunk az 55. percre, WTF? Egy ilyen végjátékot minimálisan komolyabb helyeken vagy ellenfelek úgy büntetnek meg, hogy az összes hajunk égnek áll és minden reményünk elveszik vele. Például akár Kielben. Vagy már a PSG ellen, Veszprémben. Mi az, hogy kiengedünk a végére? Egy esetben fér bele az, hogy leszarjuk a gólkülönbségeinket, akkor, ha tuti biztos vagyunk benne, hogy nyerünk Flensburgban és Kielben. Na most szeretném feltenni a kérdést, hogy akárki itt biztos ebben? Mert én nem. És ezt a Celjét a PSG meg a Flensi keményen el fogja rendezni, efelől nincs sok kétségem. Ok, persze nem muszáj csoportot nyernünk, ebben a mezőnyben egyértelmű elvárás ez nem is lehet, de amíg esély van rá, addig mindent meg kell tenni annak érdekében, mert az a könnyebb út mindenképpen. Ez világos, nem? Ráadásul tudjuk, hogy Veszprém nem az a hely, ahol túl sok elveszített mérkőzés fér bele, ugye. Na mindegy.
És Xavit is muszáj elmarasztalnom kicsit, ahogy szeptemberben imádtam tőle azt a fajta rotálást, amit tolt eleinte, úgy most azt látom, hogy kicsit kiszámítható sémákat vett fel. Lékai, Sliskovic jön a huszadik percben, kapusok egész meccset kapnak, valamiért nem nyúl bele ebbe, de miért? Nem értem ezt. Azt igen, hogy a két kapust fel kell hozni a megfelelő szintre, de ezt úgy nem lehetne, hogy amikor van egy 5-10 perces szünet az addigi jó teljesítményben, akkor hozom a másikat, aztán ha kell, visszacserélem? Muszáj egész meccseket védenie mindenkinek? És ez nem személyi kérdés nálam, hanem meggyőződésem, hogy működhet az, hogy egy-egy rosszabb széria után kintről nézi a kapus a lövéseket, majd visszajön védeni. Nem az én felelősségem cserélgetni, ez tény, csak emlékeim szerint Xavi is ilyen felfogással kezdte a A-jelű pályafutását, és nem értem, hogy mire ez a változás? Nem az a 31% a kevés, amit most Roli dobott, nem ezt mondom, hanem hogy két kapusunk van, és pont. Bosszant, hogy úgy csinálunk, mintha minden meccsen csak egy lenne.
Összességében tehát úgy van, mint a mesékben, hogy az egyik szemem sír, a másik pedig nevet, láthattuk, hogy megfelelő koncentrációval kreatív, kombinatív csapatjátékra vagyunk képesek, ugyanakkor beleszarni is remekül tudunk saját levesünkbe. Szerencsére megint mondhatom azt, hogy belefért a tegnapi meccsbe, de sok ilyen végjáték már nem fér bele. Szombaton még egy lazább Celje, aztán két élet-halál meccs következik, mindkettőnek a csoportelsőség a tétje.