Ez egy VENDÉGSZERZŐ posztja, csak hogy mindenkinek világos legyen, mert sokszor kell túlmagyarázni. Innentől ő:
2025.05.01. Egyelőre az utolsó nap amikor a Veszprém Arénában jártam. Ennek egyik megkerülhetetlen oka, hogy egy héttel később született meg a kislányom, de ha akarnám, meg tudnék oldani egy-egy meccset. És képzeljétek. Nem akarom.
Emlékszem a COVID előtti időkre. Ez elképzelhetetlen lett volna. Az összes létező családi programot igazítani kellett a meccsekhez. Akkor ugye még hétvégén voltak. A szombat nem szólt semmi másról. Aznapra senki nem tervezhetett velem semmit. Az akkori munkahelyem sem tudott rávenni hétvégi túlórákra. Akkoriban volt olyan szezon, hogy egyszerűbb volt azokat az idegenbeli meccseket megszámolni, amiken NEM voltam ott.
Mégis, 2025 majálisán, a Magdeburg elleni kiesés napján azt mondtam, nekem kell legalább egy év szünet. Annak, ami most van, nem tudok teljes elánnal, tiszta szívvel, meggyőződéssel szurkolni. Nem megy. Ez nem az, ami engem berántott 16 éve. Tudom, hogy nem én vagyok a legősibb szurkoló (az évszámból kiderül, hogy a márc. 15 + C szektor időben még nem voltam ennek a része), de volt idő, amikor mindenemet a csapathoz igazítottam. Szinte a teljes fizetésemet utazásokra költöttem, szabadidőmben a túrákat szerveztem (volt, hogy velem együtt 17 szurkolónak). És most ebben a szünetben tudok csak „reménykedni”, hogy fog hiányozni annyira a meccsre járás, hogy új elánnal vessem magam a dologba. Mert azt, hogy a „koncepció” gyökeresen változna (ha egyáltalán van) valahogy nem látom.
Kis időrend, de ha megengeditek csak a jelenlegi évtizedről, egy minimálisan belenyúlva az előző végébe. Most nem mennék vissza Csaba bácsiig, mert már többször megtörtént, de azt visszacsinálni nem lehet.
2019. Final4. Kikaptunk a „9 emberes” Vardartól, melynek egyik legnagyobb ászát, Igor Karacicot előző nap kézben vitték le a pályáról. Mégis játszott ellenünk, nem is akárhogyan. Ők elbírták ezt, mi viszont azt nem, hogy Sterbik Árpi bokája és NL válla megsérült előző nap, és nem tudtak 100% -on játszani. Ekkor sem lett meg a BL- győzelem, mégsem volt akkora a letargia, mint máskor, mert ezt a szezont még Vranjessel kezdtük. Ennek a szezonnak az őszi szakaszában volt tatabányai vereség, hazai, 5 gólos vereség a Szegedtől, kristianstadi égés, stb…. Vranjes botrányos állapotban hagyta itt a csapatot, mégis Davis visszahozta őket kemény munkával. A kristianstadi vereség után 12 győztes BL-meccs született zsinórban, ami tudtommal klubrekord. Nem lett meg a 13., de bíztunk abban, hogyha fél év alatt ekkora pálfordulás lehetséges, akkor 1-2 teljes szezonnyi Davis munka sok jóra is vezethet. (Sajnos utóbb kiderült, hogy hosszú ideig ekkor jártunk legközelebb a robotkarhoz, ami azóta pillangó lett. És én nem is látom, mikor járhatunk hozzá újra közel.)
A 2019-20-as szezon több változást hozott. Távozók, visszavonulók, vezetőségi változás. A csendesen a háttérben dolgozó Gulyás István sportigazgatói pozíciója ugyebár másnak kellett. A mai napig nem felejtem el DD arcát, amikor 2019 tavaszán az akkor még játékosa, de már tudottan a következő szezontól főnöke NL íratta alá vele a szerződés hosszabbítást. Értem én a marketinget, de ez szerintem totál felesleges volt (mivel akkor még Gulyás István volt a sportig.), és részben ehhez is kötöm a mindig mosolygós, kedves, ellenben időkéréseknél és meccselés közben brutális határozottságot mutató DD viselkedésbeli, gesztusokbeli változását.
Az őszön ez a sok változás meglátszott. Tavasszal elindult valami. Ki is adta a matek, hogy a plocki haverkák után az ősi rivális Szegeden keresztül vezetne az út Kölnbe hazai visszavágóval. 12 fős túrát, autókkal szállásokkal le is szerveztem Plockba amikor becsapott az „átkeresztelt nátha”. További szerencsétlenségnek élem meg, hogy az ebből fakadó szünet után már csak akkor térhettünk vissza a lelátóra, amikor az EHF piackutatása úgy ítélte meg a férfi meccseket szerda-csütörtökön inkább megnézik az emberek (…..#fuckehf ….).
A kettő együtt érzésem szerint az egész közegen maradandó sebet ütött. Azóta csak foszlányokban tér vissza a régi hangulat. Ez a faktor azt gondolom szintén nem megkerülhető, amikor az ember fásultságot érez, és csak megszokásból jár meccsre, nem a régi szenvedéllyel tele, amikor még minden erről szólt.
A visszatérés után sajnos már látszódott, hogy DD megváltozott. Azt nem mondom, hogy nem a csapat sikeréért dolgozott, de úgy látszott annál azért fontosabb lett neki, hogy régi ismerősei jól járjanak azzal a korlátlan lóvéval, ami a klubnál van. Markussen, Borozan, Shiskarev. Sokan lehet most csapnak a homlokukra, hogy „Ja tényleg, ezek is játszottak itt!” Talán egyedül Borozan alkotott maradandót, egy-egy meccsen, illetve azzal, hogy Füreden kereste őt egy-két látványosan nagy és drága autóval a balkán maffia, majd hirtelen menesztettük. Ezzel a menesztéssel, és azzal, hogy Markussent egy év alatt nem sikerült beépíteni erre a posztra (ha ez cél volt egyáltatlán, és nem csak a lóvéért jött…) a 2020-21-es szezon végén az eddigi legsimább bajnoki sikert kínáltuk fel tálcán a Szegednek (kettős vereség a bajnoki döntőben, pedig miénk volt a pályaelőny…). A F4-ra pedig a Nantes elleni párharcban valós esélyünk nem volt. Magyar Kupával kellett beérjük ebben a kiírásban. Davis lett a bűnbak, akinek valóban volt ebben bőven sara, de már itt hozzátenném, hogy véleményem szerint az nem egy működő rendszer, hogy akit az edző akar, azt rögvest idehozzuk. Az ekkor még kezdő sportigazgató elismerte, hogy ő is hibás ebben a történetben, és bűnbocsánatot kapott. Azóta is tartom az álláspontom, hogy: Davis nem véletlenül változott meg, csak ez nem érdekelt senkit. (A 2018-19-es szezon pálfordulását sosem fogom elfelejteni, és onnan vagyok biztos benne, hogy megfelelő körülmények között ő egy sokra hivatott edző lenne.)
Nem szabadott volna egy emberre ráhúzni a vizes lepedőt, a rendszert kellett volna már ekkor megvizsgálni.
Párhuzamos szálat kell indítanom. 2017-18-ra ki kellett „takarítani” Simicska összes emberét a klubból, szerintem világos, hogy miért. Nem mondom azt, hogy a Simicska rendszer egy szép, fair dolog volt akár a sportéletben, akár gazdaságilag. Azt viszont egyértelműen állítom, hogy akkor olyan ember kezében volt a klub, aki nem csak gazdasági társaságként tekintett rá. Simicska úr ténylegesen kint volt a legtöbb meccsen. Figyelte a kézilabda életet. A vezetőség tagjai is túlnyomóan veszprémiek, vagy Veszprémhez és a kézilabdához 1000 szállal kötődő emberek voltak. Egy-egy kirívó eredménynek megvolt a következménye. Természetesen itt is volt ordenáré hiba, ugyebár, ami Ortega elküldése volt. Mégis azt gondolom, rendszer szinten sokkal működőképesebb, és konzekvensebb időszak volt a mostaninál.
Viszont, mint írtam, ezt fel kellett számolni. Így került Csík Zoltán a vezetői székbe. Az első éveiben nem igazán tudott fókuszba kerülni a tevékenysége, mivel azok a témák, hogy Vranjes mekkora csalódás, a COVID, a Szeged megszaporódó bajnoki címeinek a száma fókuszban voltak, és nem jutott rá elég figyelem. Teszem hozzá nekem volt „szerencsém” egy szurkolói ankéton egy asztalhoz ülni vele, és már akkor látszott, hogy ő egy személyben szeretne uralni vezetőséget, edzőket, játékosokat, szurkolókat, sajtót, meg úgy mindenkit, akit lehet.
Davis kirúgása után kezdett központba kerülni. Talán az első látványos „felsülése” az volt, amikor a Nemzeti Sportnak adott egy interjút, ahol kifejtette, hogy roskad az íróasztal a vezető edzői önéletrajzoktól, de majd ő megmondja, hogy ki az, aki elég méltó erre a munkakörre. Na hát végül ebből a sok önéletrajzból született a „3 éves terv”. Itt el kell mondjam, hogy alepvetően egy ilyen koncepciót, ahol elengedjük az eredménykényszert, és az újjáépítést célozzuk meg ma is el tudnék fogadni. Sőt! Talán jelenleg az egyetlen járható útnak látnám, de erről később. Úgy viszont, hogy ezt kimondjuk majd fél évre rá Fabregas kaliberű igazolást jelentünk be (ami önmagában nagy eredmény, csak a fél éve felvázolt koncepcióba nem igazán integrálható), nem túl konzekvens. Azt gondolom itt a legnagyobb probléma az volt, hogy vagy nem vittük végig, vagy a hátra arc döntésének pillanatában nem korrigáltuk ezt a kispadon is. Mert az Ilic - Gulyás edzőpáros egy újjáépítésre akkor, abban a momentumban megfelelő választás volt, de nagyobb célok eléréséhez ekkori tudásuk és tapasztalatuk még kevés volt.
A 2021-22 – es szezonról utólag úgy gondolom, hogy a Final4-ba bekerülés többet ártott, mint használt (a mai napig elcserélném azért, hogy ne kelljen a 6-ig számolni képtelen Yahia bamba arcára és Rosta utolsó másodperces góljára emlékeznem…). Szerintem egyértelműen ezen a ponton nőttek meg az elvárások az edzőpáros irányába, és erre az időközben bejelentett igazolások is (főleg Fabregas) rápakoltak. Sok szurkoló későbbi elkeseredettsége rajtuk csattant, ami nyilván éket ütött ebbe a kapcsolatba. Sokaknak viszont itt már nyilvánvaló volt, hogy a probléma feljebb van.
A legkirívóbb eset az volt, amikor Csík úr hadjáratot indított az O-szektor ellen, egy alaptalan, és indulatból megírt nyílt levéllel a hírhedté vált „Bioscázás” kapcsán. A Dejan Peric – Fazekas Nándor időszakban ilyen esetben esetleg Hajnal Csaba behívta volna az aktuális vezérszurkolót, hogy mellőzzük az ilyeneket, de a „hisztiző” kapus sem állt volna meg előtte a lábán az biztos. Ott pedig, a bérletár különbségből fakadó feszültségre ráeresztette a szikrarengeteget, és a szurkolás magját képző szektor (tudom, ők a bunkók mert nem dobnak félre minden programot a Bivalyb@sznád elleni bajnokira...) örök bűnbakká vált. A szakmai kompetencia teljes hiánya mellett (aminek ellenére állítólag Kentin Mahénak magyarázta el egy-egy edzésen, hogy hogyan kell lőnni...), ez az eset volt Csík legnagyobb bűne a szememben, mert feleslegesen mélyítette a szakadékot a kemény mag és a szurkolói közösség között. Ez az eset nálam szintén a jelenlegi totális törés felé vezetett. Itt már elég mélyen volt a lelkesedésem. Több helyen kinyilvánítottam, hogy „ennyi volt”. Nem csak az én „pályám”, hanem maga az O-szektor is. Csíknak sikerült téglát (vagy téglákat) építeni a B-közép közösségébe, és felháborító módon a szektor vezetőinek állandóan a se**ébe loholó szurkolótársak is (kétszínű módon) mély együttérzésüket fejezték ki a nyílt levélnél. Szörnyű időszak volt. Akinek kis gógyija volt látta, hogy Csík rombolt. Egy személyben uralkodva nyúlt át mindenki feje felett, és hozott szakmai döntéseket. Több forrásból kiderült a történet, miszerint minden múltbéli esemény ellenére Ortega hajlandó lett volna visszatérni az akkor már az „emelt szintű célokkal” láthatóan megküzdeni képtelen Ilic – Gulyás páros helyére, mert úgy érezte befejezetlen ügye maradt Veszprémben. Ez nyilván sok szervezést, és előzetes tárgyalást igényelt, majd a „döntő pillanatban” egy Teams call során Zoli egy mondattal elérte, hogy Carlos bontsa a vonalat. Mindenki látta, tudta, hogy el kéne mozdítani, de egy újabb ankéton, ha nem is szó szerint, de elhangzott „Ha nincs Zoli, nincs pénz”.
Ebben a teljes hitehagyottságban, meglepő, de rendkívül reményteli fordulat volt az 2024 tavaszi Aalborg elleni kiesés utáni szurkolói megmozdulás. Az, hogy mennyien részt vettek, és az, hogy mekkora nevek csatlakoztak. Ezután megtörtént az akkori állapot szerinti, legoptimálisabbnak gondolt fordulat: a győri lányokkal elképesztően sikeres korszakot záró Bartha Csaba érkezik, és kivásároltuk bukaresti szerződéséből Xavi Pascualt! Xavi Pascual! Nagyjából ő tette az újkori Barcelonát kézilabda vonalon azzá, ami. Nem akármilyen játékosok fordultak meg a keze alatt. Párszor megfogta már azt a robotkart aztán a pillangót. És ő idejön. Bartha Csaba. A Győrrel megnyert mindent, amit lehet. Megvannak a kapcsolatai az EHF-nél, amit nálunk Zoli a nárcizmusával elkúrt. Két tapasztalt ember. Egy elég erős keret már adott. Ne várjunk csodát, mert úgy járunk, mint Vranjesnél (narrátor: végül szarabbul jártunk), de most azért nem akármit értünk el! Adjuk meg az időt, lássuk hova fut ez ki, de ez most bizalmat és lelkesedést ébresztett. Ezek voltak a gondolataim nagy vonalakban.
Az én „elvárásaim” ezek voltak:
Építsük vissza az Aréna renoméját. Nem kell minden meccset megnyerni a szezonban (nem is lehet a jelenlegi mezőnyben), de hazai pályán ne kapjunk ki!
F4. Jussunk vissza. Ott a helyünk ezzel a kerettel. Nem méltó, hogy júniusban mindössze a Szeged ellen kell izzadnunk a bajnoki címért, aztán TV-ben megnézni a F4-t!
Szeged ellen egyértelmű dominancia a hazai porondon.
Nem is indult rosszul, bár bennem az első hazai BL-meccsen (nagyon kitömtük a PSG-t), a meccs végi „Xavi Pascual” – ozás azért riadalmat keltett. Korainak éreztem. Egy hétre rá csúnyán meg is égtünk Lisszabonban. Akkor azt mondtam belefér. Csiszolódunk. Annak ellenére, hogy a -9 az kemény dolog. Abból csak ellenünk lehet ugye felállni. Aztán kiderült, hogy kicsit elengedvén a dolgot a KlubVB-re készültünk, ahová visszakerültünk Pascui kapcsolatai miatt. Nagy pénz van benne, de őszintén, mit sorolunk fel fejből hamarabb? Az elmúlt 10 év BL-győzteseit, vagy KlubVB győzteseit? Nem gond. Ekkor még örültünk. 2 napon belül a Barcát és a Magdeburgot legyőzni nem rossz, hogyha abban gondolkodunk, hogy hasonlót Kölnben is végigviszünk júniusban. Aztán én Szegeden az alapszakasz meccsen éreztem először, hogy csikorog a gépezet. Önmagában szar, hogy ezt a „csodaisőszakot” úgy kezdjük, hogy az első Szeged elleni meccsen kikapunk, de mivel Ortega is így indult, ez a kisebb baj. A nagyobb az, hogy sokszor azt láttam, nem mindenki tudja, hol a helye. Pl.: Descat miért integet a szurkolók felé miközben ziccerek és hetesek kihagyásával meccsbe hozta Miklert? Nem volt látványos ez a dolog, mivel az egyértelműen könnyebb BL-csoportot első helyen behúztuk (a Berlin elleni hazai vereség az utolsó, tét nélküli fordulóban fájt…), de ott volt a levegőben, és a Magyar Kupa hétvégén csúcsosodott Remili idegrohamával, amit a kezét széttáró vezérszurkoló váltott ki nála.
Eközben zuhanyhíradó jelleggel érkeztek a hírek a szezon során. Xavi Pascual lehet az egyiptomi szövetségi kapitány. Emil Nielsen érkezhet 2026 nyarán. Nem is gondolná az ember az összefonódást. A pletykák szerint Nielsen tervezett fizuja kitudódott. Ezen a mester berágott, és emelést kért, amit nem kapott meg, de megszületett a deal, hogy megengedjük az egyiptomi kapitányi posztot, és így a pénzéhez jut az öreg. Ez sem szép dolog, de ezzel még lehetne élni, ha a Veszprém sikere továbbra is prioritás lenne. Hát nem az.
Ezen a ponton nem feltétlenül tudok píszi maradni szóval, ha te az vagy ne olvasd tovább!
ZS kategóriás, BL közelében nem járó, korlátozott, vagy semmilyen európai tapasztalattal nem rendelkező, ámde egyiptomi válogatott játékosok sokaságáról kezdtek el szállingózni a hírek. Világossá vált, hogy Pascual mester fél év alatt eljutott oda, ahová Davis az utolsó szezonjában. A korlátlan lóvéval saját és jóbarátai érdekeit kezdte szolgálni. Ugyanis amellett, hogy 30+ os régi játékosai érkeztek hosszabb rövidebb időszakokra (Cindric, Palmarsson, Petrus), szépen lassan nekiállt felépíteni Veszprémben az egyiptomi válogatott edzőtáborát. Az nem számít, hogy ezek a srácok alkalmatlanok egy Európában az élre törő keret felépítésére, és fenntartására (majd aztán jöhetnek a kommentszekcióban betámadni a sokszor AI-bot gyanús egyiptomi rajongók, hogy rasszista vagyok). Egyiptom válogatottja azóta már nyert is egy Afrika-kupát, és vélhetően az olimpiai kvótával sem lesz gond.
Ezen baljós gondolatok közepette jött el a Magdeburg elleni negyeddöntő meccs. Hiába mondtuk azt szezon elején, hogy nem kell azonnal csodát várni, ezen információk birtokában világossá vált, hogy ha most nem mehetünk Kölnbe és nem húzzuk be a trófeát, akkor egy darabig ezen továbbra is felesleges gondolkodni.
Nyilván ez csak spekuláció, de úgy gondolom a csapat nagy része is érezte ezt. Olyan elánnal mentünk neki a Magdeburgnak mindkét meccsen ahogy kell. Igazi hamisítatlan veszprémi kézilabdát láthattunk, amikor tényleg azt érzed, hogy itt tök mindegy, ki az ellenfél. Ez most a miénk. Akármit fúj a bíró, ezt behúzzuk. Ezt láttuk és éreztük. Kétszer 50 percig. Csak egy BL-negyeddöntő kétszer 60 percig tart. Kétszer 10 percen keresztül tudott (vagy akart) a Magdeburg saját tudás szintjén játszani. És ez elég volt. 100 perc hamisítatlan, 150% - os, jelenleg létező legjobb veszprémi teljesítmény, szembe állítva 20 perc valós magdeburgi teljesítménnyel. És a 20 perc nyert. A hazai meccsen a hétközi meccsek előtti, a COVID előtti időszak hangulata jött vissza, egyik pillanatról a másikra. Mivel már közel volt kislányom születése, nem fogyasztottam egy korty alkoholt sem, de nem is kellett. Enélkül is az önfeledt, régi érzések jöttek vissza. Újra jó volt ott lenni, újra a világ közepe lett az Aréna, újra együtt volt szektortól, jegyártól, bérletártól függetlenül az egész lelátó, és mindez kooperációba került a csapattal. Felemelő volt, reményteli volt, aztán hirtelen mennyből a pokolba. Az utolsó 10 percben az történt a pályán, ami a vezetőségben történik általában: kapkodás, senki nem tudja, mi a dolga, és mindenki a másikra mutogat, meg is lett az eredménye. Az 52. pecben 26-22 ide, a vége 27-28 oda.
Az első, idegenbeli meccs is hasonló forgatókönyv szerint zajlott, de ott még x lett a vége. Végeredmény szempontjából lényegtelen, kiestünk…megint…Pedig most közel volt, de a németeknek 2x10 perc elég volt. Azt éreztem, BEÁRAZTAK. Most minden összeállt. Most mindenki megtette a dolgát. A játékos játszott, a szurkoló szurkolt, de ez sem volt elég. Egy évvel előtte a létező legnagyobb feszültség közepette is összefogott több szurkolói réteg, ami hozzájárult, hogy sikerült elzavarni CsíkZolit. Itt van Bartha, itt van Pascual. És ez sem volt elég. Persze azt nem láthattuk, hogy önös érdekeiket fogják nézni, de akkor is ez volt az érzés. Ha ez sem elég, akkor mi kell még?! Évek óta nem lelkesedésből megyek meccsre, hanem megszokásból.
Mik lehetnek az egyéb indokok:
- Találkozni a barátokkal: az itt megismert közeli barátaimmal szerencsére más programok során is tudok találkozni.
- Akkor is szurkolni KELL, ha nem megy: ha nem azt látnám, hogy a vezetőségben lévő szakmaiatlanság miatt nem megy, akkor egyet is értenék. Itt minden adott, csak nem olyan emberek kéne irányítsák a Klubot, akiknek ez csak egy gazdasági társaság.
- Le kell vezetni a heti feszültséget: a legtöbb meccsen már csak felb@szom magam. Engem ez nem nyugtat meg.
Sajnos arra jöttem rá, hogy értékesebben is el tudom tölteni ezt az időt. Évek óta nem ad örömet a meccsre járás, csak megszokásból teszem. Az én olvasatomban ezt úgy hívják, FÜGGŐSÉG. Amíg örömet ad, addig érthető, de ez már régóta nem ad. Minden évben remény, ígéret, agyonnyert ősz, aztán kudarc. Számomra (de ahogy látom, nem csak számomra) most remény sincs. Nagyon messze kerültünk az élkluboktól. Szakmai döntéseknek nincs felkövetése, elszámoltatása, felelőségre vonása.
Csak pár példa:
- Kivásároltuk Markussent, Shiskarevet, az egyszer már lelépő Palmarssont. Nem hoztak eredményt. Ki hibázott? Kinek a felelőssége?
- Pár éven belül másodszor kap igazolások tekintetében teljhatalmat vezetőedző, és hozza ide a haverjait / kegyeltjeit. Miért teheti meg? Ha a vezérigazgató és az edző kávézgatás közben eldöntik ezeket (ezt maga Bartha mondta egy podcastben), akkor minek tartunk sportigazgatót? Mert neki felveszik a telefont? Akkor legyen telefonközpontos, negyed fizuért.
- Ja nem kell a fizukhoz nyúlni, mert lóvé korlátlanul van. Akármilyen költségvetési hiány jött ki egy-egy könyvvizsgálatnál, sikerült belapátolt pénzekkel kitömni. Nem csoda, ha szükségtelen a felelősségrevonás.
- Felelősségrevonás nélkül nem lehet eredményt elérni. Ha nem teljesülnek a célok, azt ki kell vizsgálni, miért. Ha ugyanaz a személy volt a felelős, ugyanazon okból, akkor az X-ik alkalom után meg kell válni tőle, akkor is, ha hűséges. Tudom, hogy ez egy álom. Úgy működik a klub, ahogy az ország. Nem a tudás a lényeg, hanem a lojalitás.
Ezért azt gondolom, teljes megújulás kell, de ezúttal úgy, hogy végig is visszük. Akkor is, ha Európa Ligába kényszerülünk évekig. Akkor is, ha bronzéremért csatázunk a Fradival egy darabig. Ezt most be kéne vállalni! Azzal, hogy Gasi nyáron távozik, Ligi lesz az egyetlen játékos, aki megszakításokkal ugyan, de 10 évnél régebb óta a klub kötelékébe tartozik. Utána Dragan lesz a második legrégebb óta itt játszó játékos. A hozzáállásával semmi probléma, harap, küzd, megy. Viszont fel nem foghatom, szinte tegnap jött, és a jövő szezonban már a második legrutinosabb srác lesz. Így nem lehet kohéziót építeni. A 2011-12-es csapat erőssége az volt, hogy volt egy mag. A mag, akik pontosan tudták, mit jelent itt játszani. Mitől létezik az, hogy egy ilyen kis városnak, ilyen óriási csapata születhetett. Ott a keret tagjai voltak (a teljesség igénye nélkül) az Iváncsik tesók, Gulyás Peti, Renato Sulic, Mirsad Terzic, Fazekas Nándi, Carlos Perez. Ilyen mag mellé van értelme világsztárokat igazolni. A fentebb említett magot viszont nem 2 nap építeni. Legjobb példa a Berlin és a Magdeburg. Nem kevés évig eltűntek a kézilabda elitből, és most látjuk, hol tartanak. Ha ezt a vonalat elindítanánk, visszatérnék.
Úgy is, ha az 55. percben még ezerrel püfölni kéne a dobokat a Csurgó ellen, mert nem biztos a győzelem.
Úgy is, ha túl sok idegenbeli utat nem kéne szervezni a következő években.
Úgy is, ha sok világsztár nem fordulna meg a keretben.
Mert tudnám, hogy mi a cél. Most abszolút nem látom. A 2011-12-ben induló időszakban ilyen építkezés történt, csak már megvolt a mag. És a 2016-os ominózus Kielce elleni döntőig ez volt a mai napig az utolsó konzekvens építkezési szakasz.
Azóta, aki szabad a piacon, vagy aki ivott valaha egy kávét az edzővel, idejön, viszont sok csupaszív srácot méltatlanul sikerült elüldözni a klubtól. Egy statisztikai adat, amit felírtam magamnak. 2022-23-as szezonban 5 játékos távozott (ki így, ki úgy) szerződése lejárta előtt (Lékai, Blagotinsek, Nenadic, Biosca, Cupara). Régebben ilyen 2-3 évente egyszer fordult elő. Anno Momot is ajánlatokkal bombázta a Barca, de nem tudták elcsábítani. Itt tartotta az a bizonyos miliő (nyilván nem önmagában). Voltak jó igazolások (pl. Lauge, Fabregas), de hosszú ideig nem tudtuk őket itt tartani. Mert közben elfogyott a mag, ami bevonta volna őket is a veszprémi kézilabda életérzésébe. Az életérzésbe, ami ezáltal szintén fogy. A szurkolók fenntartják ameddig lehet, de a táborból is öregednek ki a régi arcok. Az újak pedig már abba a rendszerbe szocializálódnak, hogy „Maradj csendben a klubbal szemben, és szurkolj (még a Baktaf@szomháza ellen is kedden délután 2-kor), akkor a meccs végén Remili fotózkodik veled 843-ik alkalommal is.” Ezt nem is akarnám jobban kifejteni, aki akarja megérti. Aki kritikát fogalmaz meg, azt egyértelműen próbálják ellehetetleníteni. Csík idejében is élt ez a vonal, de Bartha rákapcsolt (lásd.: O-szektor bérletár emelés).
Ezen sok tényező összeadódása azt az érzést váltotta ki bennem, hogy nem jó Veszprém-szurkolónak lenni. A barátokkal jó találkozni, de ennyiben megáll. Amit az egyiptomi hakni bohóckodik a pályán, azt nem jó nézni (támadjatok AI botok!), amit az éppen aktuális klubvezetés művel, miközben több, mint 10 éve minden lehetőség adott, az tragikomédia, és utálom hallgatni, ami az örök hívőktől, a boldog tudatlanoktól jön, hogy miért vagyok szemétláda, mert véleményt formálok.
Elég volt. Lassan 10 hónapja kimondtam. És egyelőre nem éreztem megbánást. A meccsek idején jellemzően jót bolondozok kislányommal, Boribont nézünk, miközben feleségem képvisel bennünket, mert neki most ez a fajta kikapcsolódás is aranyat ér, még ha sok örömet neki sem ad már.
- Kovi -