Az, hogy a sport összehoz és nem szétválaszt, ismét bebizonyosodott számomra. Szürreális este volt ez a pénteki. Teljesen más, mint bármelyik eddig, de nem láttam rosszabbnak. Sőt.
Írtam, milyen érzésekkel - inkább szomorúan, mint boldogan -, de minimum ambivalens attitűdben érkeztem a pénteki találkozóra, feketében, ofkórsz. Amúgy is imádom azt a színt, nekem a gyász nem színfüggő, szóval nincs ilyen típusú ellenérzés bennem amúgy sem ezzel kapcsolatban, mindig is imádtam a fekete mezeinket, volt is egy Lékais, amíg Rami lenyúlta, muhaha, úgyhogy ezúttal civilben alkalmaztam a színt. Ahogy előzetesen szondáztam a népet és az utórezgéseket olvasgatom, abból azt raktam össze, hogy volt, aki komolyan arra számított, hogy a komplett aréna lesz feketében majd. Vagy azt gondolta, hogy a tábor erre számított?
Jajjjistenem. Dehogy.
Ilyesmire a kiabálós szektorok egyáltalán nem számítottak, ennek megfelelően nekem nem is okozott csalódást a végeredmény, sőt. Rém büszke vagyok. Az egyetlen dolog, ami valóban érdekelt aznap, hogy ne baszogassák egymás a feketék és a pirosak. Mert annyit nem ér az egész. Ugyan volt némi egyéni jól megmondom neki-zés meg mivan, mivan, mivanozás a lelátón, de a tömegek szemmel láthatóan elfogadták egymás döntését. Vagy hívjuk ezt bárhogy. És nekem ez rettentően fontos volt. Hagyjuk már élni, és érezni egymást, nem kell megérteni, de muszáj elfogadni egymást! Legalább az ilyen mikróközösségek adják meg a tiszteletet a másiknak, az reményt adhat a komplett társadalomnak is. Szerintem ezt nagyjából sikerült is prezentálni pénteken, a Veszprém Arénában.
A szokásostól eltérő szurkolás előkészítése napokon átívelő melót jelentett az illetékeseknek. Nem szenet kell lapátolni hozzá, nyilván, de egy ilyet kitalálni, lebeszélni, átbeszélni, kiviteleztetni rengeteg idő és mentális meló. Meg pofázás. Magyarázás. Magyarázkodás. Győzködés. Megnyugtatás. Kinek mi kell éppen. Ezt sosem látja mögé az, aki nincs benne, de télleg nem két perc, na. A többiről ne is beszéljünk. A szurkolás tehát nem a megszokott volt, de egyébként nekem rohadtul tetszett most, ebben a helyzetben. A búcsúzó játékosoknak biztosan örök emlék lesz majd, ugyanis ennyi konkrét játékos-simogatást ebben a városban soha, senki sem kapott, és vélhetően nem is nagyon fog. Azon kacarásztam, hogy mit gondolhattak a svédek arról, hogy kis túlzással mikor Andriska megvakarta a fenekét a kispadon, már Nilssonozás volt, aztán még pályára is lépett, sőt, gólt lőtt. Mahé szintén, Yahía pedig végre ismét elég érett játékot is mutatott. A meccs egyik jelenete amúgy számomra az volt, amikor az Andriska ziccerét kivédő Mikler feltett kézzel elnézést kért a kedvencét éppen éltető veszprémi közönségtől. Imádtam. Kicsit meg is nőtt a szememben most ettől. Nem is nagyon volt "szedd ki, dj", hálából.
A másik meccsjelenet viszont ijesztő volt, Bombac állcsont-törése egy elképesztő szerencsétlen folyamat volt, de aki Ligetet ismeri, tudja, hogy semmi szándékosság ebben nem volt, gyakorlatilag szabálytalanság sem különösebben, egyszerű baleset volt. Látom, hogy szeretnének mást is belelátni mások, de szerintem az nagy mellékvágány. Remélem nem erről fog szólni a bajnoki döntő szegedi felvonása, mert ennyi feszkó ebben az idei 6 meccsben összesen nem volt. Liget csontja kemény, ez a tény, Dekinek pedig innen is jobbulást, remélem ez nem befolyásolja az olimpiáját.
A játékosokat szemmel láthatóan nem zavarta össze a másfajta szurkolás, sőt, régóta nem látott, felszabadult játékot produkáltak. Az Arénához érkezésnél mgkapták a számukra legfontosabb jelzést a szurkolóktól, egy molinót, ennek kapcsán pedig tisztázásra is került néhány dolog, ez aztán szerencsére pontosan látszódott a pályán lévők reakcióiból, senki nem mulasztott el kiinteni a neve elhangzása után, tök jó kapcsolódás volt ez most tábor és csapat között. Ennyi személyes szeretgetést soha nem kaptak itt játékosok, a koncepció az volt, hogy góllövők, védések és bármi után ötszörös névskandálás jár a delikvensnek az ugyan nehezen, de majdnem a legvégéig, kisebb csoportoktól eltekintve, egységesen és fegyelmezetten ülve maradó O-tól (N, P1alja). Volt tehát ennek az egésznek némi szotyizós meccsbe oltott forradalmi hangulata, ami már önmagában is oximoron, nemhogy még minden mást is figyelembe véve.
Szintén kiderült, hogy nem csak a veszprémi szurkolás tud alpári lenni, amikor az a Szegednek szól - mert mindig ezen megy a nyifogás, amúgy -, hanem ebben a viszonylagos csendben jól hallatszódott néhány szegedi rigmus is, ami ugyan engem a legkevésébé sem zavar, csak mint tényt, leszögezném, mert fontos. És hát azt is látni kell, hogy ugyan vagy bruttó 4 és fél percig némi hajrá Veszprémezés és Építőközés is elindult, de hamvába is hullott. Ezt jelenti a tábor a veszprémi szurkolásnak, most remélem azért elég világossá vált mindenki számára ez is.
Lehet játékost, edzőt, vezetőt cserélni, de csak a legritkább esetben lehet lecserélni egy komplett szurkolótábort. Ez nem vita tárgya. A játékosok búcsúztatója tényleg nagyon meghatóra és kellőképpen érzelmesre, átgondoltra sikerült, nekem nyilván Andriska okozta a könnyeket, tíz év elég sok idő, és amúgy is az első pillanattól nagyon bírtam a rocksztárnak öltözött viking búráját, Kentin után neki is lesz szurkolói búcsúztatója, erről nemsokára lesz infó.
A jövő szempontjából sokkal fontosabb dolgok is történtek aznap, közgyűlés volt, abból is már néhány lépés kiolvasható, de nekünk, földi halandóknak, a bajnokság befejezéséig minimum türelmesen kell várnunk, és csuriba tett ujjakkal szorítanunk a veszprémi kézilabda jövőjéért. A bajnoki címért is, persze, de azt idén nem igazán veszélyezteti semmi sem, kicsit sajnálom, de így van.
Hajrá Veszprém!